Angelfall - A bukás

De dacára minden ésszerű oknak, a végeredmény mégis csak egy bámulatra méltó koreográfia mennyei testű táncosok légi balettje. Ha Michelangelo láthatta volna ezt, nappali fényben, amint a nap sugarai lefelé áradnak az üvegkupolából, térdre hullik, és csak fest, amíg bele nem vakul.

Hat hete már, hogy az apokalipszis angyalai alászálltak, és elpusztították a modern világot. Nappal az utcai bandáké a hatalom, de az éjszakákat a rettegés és a babona uralja. Mikor az angyalsereg harcosai tovaszállva magukkal ragadnak egy gyámoltalan kislányt, annak tizenhét éves nővére, Penryn bármit megtenne, hogy visszaszerezze a húgát. Bármit. Ha kell, akár arra is hajlandó, hogy alkut kössön egy ellenséges angyallal.

Susan Ee: Angelfall - Angyalok bukása

Újabb YA-kötet következik. Egy nagyon kedves barátnőm ajánlására kezdtem bele az olvasásba, s eleinte azt hittem csalódni fogok. Körülbelül az utolsó 50 oldalig sablonosan hozta a mai poszt-apakaliptikus regények hangulatát (elhagyatott vidék, üresen álló autók, kannibál emberek, csoportosuló katonák, ételhiány, stb.). A többi angyal témájú könyvekhez képest (pl.: Nalini Singh) nagyon gyerekszájú és döcögős volt. Most feltehetitek a kérdést, hogy akkor tulajdonképpen miért tetszett... Hát igen, azért az utolsó eseménydús 50 oldalért. Ötletes volt, fordulatos és új. De mivel is állunk szembe.
Van Penryn, aki eleinte egy csetlő-botló Katnissnek tűnik, főként a húgához fűződő viszonya miatt, akit elrabolnak a galád angyalok. De hogy minek kellene nekik egy tolószékes kislány? Hááát, érdekes... Mindegy. Aztán ott van a lányok anyja, aki aztán tényleg fura és morbid, mivel hogy tiszta elmebeteg, de a szó legdurvább értelmében. Ha kell embereket öl, perverz módon élvezi a hullák meggyalázását és fél az őt üldöző "démonoktól". Kellően fura figura, főleg, hogy általában csak fel-feltűnik a kötet során egy-egy meghatározóbb jelenetnél. Valóban, ilyen még nem volt, viszont több leírást fordíthattak volna rá, mert talán az ő előéletére lettem volna a legkíváncsibb, Rafién kívül.
És itt van Rafi: az arkangyal, akinek levágták a szárnyait (hogy nem halt bele?!) és kiskutyaként köteles követni a csajt, mivel nála vannak a szárnyak, amiket "talán" vissza tudnak majd varrni (bizarr, a beforrott sebre a több hetes szárnyat? Na mindegy... talán kishitű vagyok). És elindul a kis, kétfős csapat San Franciscóba, az angyalok fészkébe, hogy kiderítsék, mi lett a kishúggal.
De itt be is fejeztem a gúnyos kritikát. Mert azért be kell vallani, újat alkotni a mai YA-dömpingben nagyon nehéz, de Miss Eenek sikerült. A végére hagyott néhány megválaszolatlan kérdést, amivel fent tartja az érdeklődést a következő kötetekre is. Pl.: most akkor miért is rohanták le az angyalok a Földet? Fontos kérdés, személy szerint ez érdekel a legjobban. Mert ha ezt jól ki tudja majd fejteni, le a kalappal, megkapja a későbbiekben az 5 csillagot, azonban most még csak 4,5 jár. A fentebb említett okok miatt.
Összességében: a leírások jók, a szereplők még kicsit kidolgozatlanok, de valószínűleg azért érzem így, mert még keveset tudunk róluk és a csattanó az odarúgott (hogy csúnya szót ne használjak)! Aki szereti a YA könyveket, nem fog csalódni. Aki kicsit többre vágyik, lehet, hiányolni fog ezt-azt, mint én. De aki szereti az angyalos témájú könyveket, hajrá, ez is felkerülhet a polcra. ;)
Remélem, visszatérek a folytatással is a közeljövőben, bár a fordítások mostanában kicsit stagnálnak az egyre több új könyv miatt. Szerintem előbb kéne a már kész sorozatokat lefordítani, és csak utána belekezdeni az újakba. De mindenkinek más a politikája. Uff!

 A szemközti ház falára egy graffitiművész spray-vel haragvó angyalt festett, hatalmas szárnyakkal és karddal. A falon végigfutó cikcakkos repedés kettészeli az angyal arcát is, tébolyult kinézetet kölcsönözve neki. A kép alá egy önjelölt költő odafirkálta, hogy: ”Ki őriz meg az őrizőktől?”

A régi Anita Blake visszatért

Olaf mosolyogva hajolt fölé, hogy hallja, amit a lány mond. És kacarászott. Bármit mondott is a lány, Olaf nevetett. Még soha nem láttam nevetni. Elég idegesítő, bizarr élmény volt, mintha az ember kutyája egyszer csak odatelepedne a kanapéra, és atomfizikáról kezdene beszélgetni.

Sorozatgyilkos szedi áldozatait az Államok északnyugati vidékén, módszere kegyetlen és bestiális. A helyi rendőrség arra gyanakszik, hogy „szörnyetegek” is részt vettek a gyilkosságokban, ezért Anita Blake és Ted Forrester rendőrbírók segítségét kéri, hiszen náluk jobban senki nem ismeri igazán a szörnyetegek természetét. Akik közül néhány igenis valóságos.

Laurell K. Hamilton: Tigrisvadászat

Kedvenc szereplő(k): Ethan, Edward, Olaf

Nagyon kétkedve vettem kezembe a 20. Anita Blake kötetet, mivel valahol olvastam egy spoilernek vélt részletet, amely nem igazán nyerte el tetszésemet... Lényeg, ami a lényeg, a 14. kötet után nagyon szkeptikus vagyok a sorozattal, mert az írónő egy igencsak nagy "nem nevezzük nevén, mit" csinált kedvelt rendőrbírónkból. 

De most ez az Anita polcra került és végre ismét találkozhattunk a régi, Obszidián pillangóban elveszett lyánnyal. A csapat összeválogatása hasonló: Edward, Anita, Bernardo és Olaf. Meg sok-sok mellékszereplő, testőr és a Harlekin. Visszatért a nyomozás is, helyszínelés, keresgélés. Bár azért az érzelmi hisztik még megvannak, valahogy sikerült csökkenteni őket ebben a kötetben. Részemről sok kritika ezt a kötetet nem éri, azonban azt ki kell mondanom, hogy mélységes bánattal tölt el, hogy nem találkozhattam Jean Claude-dal. Azonban most nem károgni kell, hanem örülni, hogy egyáltalán javulást mutat a tendencia. :))

Tehát, egy nyomozás közepébe csöppenünk. Valaki vértigriseket gyilkolászik állam szerte, és a következő helyszínen, a 4. áldozatnál kerülünk mi is képbe. Eleinte csak Anita és Edward nyomoz, a szokásos "laza" módon, de később segítség gyanánt becsatlakozik Bernardo és Olaf is. Persze találkozunk a helyi vörös vértigris klán tagjaival, illetve egy új kis kedvenccel, Ethannel. Edward és Ted (igazából egy, de mégis két személyiség) hozza a formáját. Biztos vagyok benne, hogy nem tudnám állni jeges tekintetét, már csak azért sem, mivel a kék szemek a gyengéim. Eddig csak kevés információt kaptunk róla, azonban most bepillanthatunk a lelke egy kis szegletébe, és kiderül, hogy bár tökös legény, azért vannak gyengéi. Többek között Anita is (és bár Hamilton nagyon hangsúlyozza, hogy ez inkább baráti, testvéri ragaszkodás és törődés, voltak momentumok a kötetben, amikor nekem gyanússá kezdett válni, hogy tervei vannak Edwarddal... és ismerjük, milyen irányba sodorják ezek a tervek kedvenc karaktereinket...). 

Az egyik legösszetettebb karakternek pedig Olafot mondanám. Egy szociopata, őrült sorozatgyilkos, aki harci képességei miatt mégis fontos a kormánynak annyira, hogy rendőrbírót csináljon belőle. Persze nem csodálkozik senki, hogy ő is odáig és vissza van Anitától, azonban az ő érzelmei cseppet "más irányt" vennének, ha lehetne. Remélem, Hamilton szentel majd neki egy külön kötetet, mert személy szerint engem érdekelne a múltja, illetve őrültségének határai. 

Gondolom már mindenki tűkön ülve várja, hogy ebben a kötetben hogyan is állunk a sok-sok pajzánkodással, azonban nyugalom, mindenkit megnyugtatók, hogy hatalmas változáson esett át ez a fajta "cselekményszál", ugyanis pontosan egy, igen, jól hallották EGY jelenetre szorítkozik, és gyanús, csakis azért írta bele, hogy az olyan érdeklődésű rajongókat is "kielégítse" (nem félreérteni!!). 

Akkor értékeljünk! A borító ismételten gyönyörű, a karakterek jó irányba fejlődnek, a sztori kellemes csalódást hozott, Edwardot még mindig szeressük, és visszaszorultak a paranormális vészhelyzetek. Csak Jean Claude hiányzott, de azt hiszem, ez még túlélhető. Aki szerette/szereti az Anita köteteket, olvassa bátran, mert megcsaphatja a régmúlt idők szellője, amikor még Blake Blake volt. 

Negatívum: Hamilton még mindig nem tudja befejezést írni... Nem értem, hogy lehet három oldalban összecsapni a cselekmény lezárását... xy-nal ez történt, ő elment, ez átváltozott, z pedig meghalt... nem túl irodalmi, de ezt már megszokhattuk. Végül is paranormális fantasy-t ültünk le olvasni, nem Tolsztojt :)

Szép napot, az erő legyen veletek is!! ^^

Pisztollyal a kézben nyitottam neki ajtót. A törölközőnek persze pont akkor kellett elindulni, amikor kitárult az ajtó. Last minute kaptam el. – Na, rendes nő így nyit ajtót – vigyorgott Bernando.

Az Őrült Hold

Nioba szemkápráztatóan gyönyörű város. A nap szünet nélkül cirógatja meleg sugaraival, mert itt soha nem esik az eső - legalábbis nappal biztosan nem. Házai az ég felé törnek, oszlopokkal, tornyokkal és szobrokkal ékesen. Az utcák forgalmasak, de hívogatóak. Igaz, a legtöbb ember tanácstalanul bolyong az épületek között, és térképet nem lehet kapni egyetlen boltban sem, ám ezek csak apró kellemetlenségek...

Imre Viktória Anna: Az Őrült Hold alatt

Pontosan egy évet, 8 hónapot és 18 napot vártam erre a könyvre. Eleinte csak forgattam, nem mertem belekezdeni. Féltem, hogy nem fog annyira tetszeni, mint a Kísértés Rt., hiszen nálam az volt A könyv. Egyre többször pillantottam rá, míg végül 5 nap után felnyitottam...
Mint a hurrikán - söpört végig rajtam a borzongás minden oldal után. Egy új világ, új érzés. És bár nem nevettem rajta annyit, mint az előbbin, meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy ez a regény sokkal kiforrottabb, egyénibb volt. Ugyanolyan lelke van, mint az Evokációs körök részletes atlaszának, csak éppen nem hangosan beszél hozzám, hanem a fejemben.

De kezdjük a történettel: Mia Robinson egy cseppet sem hétköznapi 17 éves lány, hiszen városa, Nioba folyamatos "terror" alatt van. Minden éjjel elárasztja egy fekete hullám, mely nyomán káosz marad. Minden nap megváltozik a város alaprajza, épületei és lakói. Így mikor a jóképű, ám cseppet hóbortos tudós, Gregory Lancaster felajánl neki egy asszisztensi állást, rögtön kap az alkalmon, hiszen így mindent megtudhat szülővárosáról. Ettől kezdve pedig együtt lovagolják meg Nioba hullámait...

Ha ez ilyen egyszerű lenne. :) De jönnek a konfliktusok: kalandra vágyó unokaöcsi, démoni professzorok, ijesztő sütögető temetkezési vállalkozó, bolond család, szexi könyvtárosnő, és a többi, és a többi...
A karakterek kedvesek és könnyen az ember lánya szívéhez nőnek. Nem beszélve a fantasztikus világról, amelyet Viki fantáziája megalkotott. Mindenről részletes információt kapunk, ami közelebb hozza a történetet és végre nem azon kell agyalni, hogy akkor ez hogy is van, meg miért így van. Mindenre választ kapunk!
Ami a legpozitívabb a regényben, hogy semmihez sem hasonlítható. Mert valljuk be, mostanában túl sok az egy kaptafára íródó könyv (pl.: sok Szürke ötven árnyalata utánzat, sok Éhezők viadala mintájára megírt, sok vámpíros, blablabla könyv van), ezért üdítő, ha kezembe kerül egy olyan tünemény, ami egyedi. És ráadásul még magyar szerző koponyájából pattant ki! Ilyenkor olyan büszkeség tölt el!

A Niobai Egyetem Bölcsészettudományi Kar Okkultizmus Intézetének Könyvtára semmilyen felelősséget nem vállal az alulírott személyt a könyvtár épületében érő bárminemű baleset, indokolatlan áldás, csonkítás, mentális vagy fizikai tortúra, emléktörlés, kivégzés, hirtelen halál vagy megtébolyodás esetén. Az alulírott személy értéktárgyaiért, lelkéért, elmeállapotáért és szüzességéért szintén nem vállalunk felelősséget. Amennyiben a könyvtár egy dolgozója vagy állományának egyik darabja lopási kísérleten éri az alulírott személyt, az érintett tanszék vezetője elé idézzük, és gyorsított eljárással megfosztjuk a lelkétől vagy az örök üdvösségétől.

 Ezek után senki ne mondja, hogy a BTK egy unalmas hely! :P (Jómagam is oda tartozom.)

Visszatérve, már a fenti idézet is tükrözi, hogy egy önálló világról van szó, melyről aprólékos információkat kaphatunk a regény olvasása közben. Remélem, hogy visszatérünk majd Beryllbe vagy Niobába, hogy jobban megismerhessük a három hold uralta világot és a Lancaster família történetét. Mert én még látok benne fantáziát!

Összegzésül: Nagyon jól felépített, ötletes világ tárul az olvasó elé, ami beszippant, jól felráz, azután teljesen megváltozva visszaejt a való világba. Csak győzzél utána magadhoz térni és visszakapcsolódni a hétköznapokba. A karakterek is kellően kiforrottak, legyen szó Miáról, Lanceről vagy a mellékszereplőkről. Utolsóként egy tanáccsal szolgálnék: aki teheti, utazzon el Niobába, mert garantált a megtébolyodás és a felhőtlen szórakozás! :D

- Régen olyan jó fiú voltál - sóhajtotta keserűen. - Együtt szedtük fel a nőket; tőlem kértél pénzt, ha új kocsi kellett, mert az előzőt összetörted; én tussoltam el, amikor gondatlanságból megölted az egyik miniszter lányát... aranyidők voltak. /by Lancaster kormányzó/

P.S.: a rajzok is fantasztikusak! Próbálok néhányat itt is megosztani, a többit megtaláljátok Vikinél!

Remény a reménytelenségben

És sose hagyjon el benneteket a remény!

Suzanne Collins: Az éhezők viadala trilógia

Azt hiszem, ez az a regény, amit nem kell külön ismertetővel ellátnom, mivel a legtöbben már látták a filmet és/vagy olvasták a könyvet. Magam is először a két filmet láttam, majd a végkifejlet iránti kíváncsiságomból kifolyólag nekiestem a trilógiának. És nem bántam meg!
Katniss Everdeen, a lány, aki lángra lobbant, sok mindenkinek meghódította a szívét. Önzetlensége, áldozatkészsége, kedvessége és harciassága egy olyan újfajta női karaktert teremtett mind a young adult és a poszt-apokaliptikus sci-fi irodalomban, amellyel eddig még nem találkoztunk.
A regényekről megpróbálok spoilermentesen értekezni, viszont a kötet alapszituációját ismertetni fogom.

A kiindulópont: Amerika néhány évtized/évszázaddal később. Az emberiség nagy része kipusztult, most már Panemnek nevezik az "országot". A Kapitólium a luxus és az irányítás központja. Rajta kívül helyezkedik el a 12 (valaha 13) körzet, amik a Kapitólium számára termelnek. Már az első filmben megtaláltam az összefüggéseket a Római Birodalom politikájával, struktúrájával. Ezt először a nevek erősítették meg, majd a harmadik kötetben említett Panem et circenses ("kenyeret és cirkuszt") erősítette meg ezen teóriámat. A körzetek a provinciák, a Kapitólium pedig a római köztársaság/császárság. Az elnök figurája pedig nagyon emlékeztet engem Sulla diktátor alakjára.
Tehát maga az alapszituáció nem is olyan ismeretlen, ha jobban belegondolunk, valóságos volt valaha. Bár a mai felvilágosult kultúra fenntartásokkal áll hozzá az erőszakhoz, bele kellene gondolnunk, hogy a valaha élt hétköznap embere számára kikapcsolódást, szórakozást jelentettek a gladiátorjátékok, nyilvános kivégzések, emberáldozatok. És nem is kell annyira messzire menni, hiszen a középkorban is léteztek még a nyilvános kivégzések, sőt, a mai Amerikában is nyugodtan beülhetnek bizonyos érintettek egy halálraítélt kivégzésére! És itt nem visszamaradott országokról beszélünk, hanem egy nagyhatalomról.
Panemben is hasonló a helyzet. Egy 74 évvel azelőtti lázadást megtorlásaként a hatalmasok úgy döntöttek, hogy a fellázadt körzeteket megbüntetik. Minden évben, emlékeztetve őket engedetlenségükre, megrendezik az Éhezők viadalát, melyen egy-egy 12-18 év közötti fiút és lányt sorsolnak ki a körzetekből, akik megküzdenek a viadalon. Csak egy nyertes lehet, akire utána jólét és pénz vár.
Katniss nem sorsolás útján kerül a játékba, hanem kishúga helyett, önként jelentkezik. Így kerül össze Peetaval, akivel meg kell tanulnia összejátszani a túlélés végett.

– Úgy érted nem fogsz megölni senkit? – kérdezem bátortalanul. – Nem, amikor eljön az idő, biztosan én is gyilkolni fogok, mint mindenki más. Nem adom fel küzdelem nélkül. Csak azon töprengek, bárcsak lenne valami módja, hogy…megmutassam a Kapitóliumnak: nem vagyok a tulajdonuk. Hogy több vagyok, mint a Viadal egyik kelléke – magyarázza Peeta.

Katniss és Peeta kapcsolata hullámvölgyek halmaza. Hiszen Katniss sosem foglalkozott a szerelem gondolatával, mivel gyerekkorától kezdve gondoskodnia kellett a családjáról. Egyetlen fiúval állt csak kapcsolatban, Gale-lel, akivel együtt jártak vadászni. Így érthető is, hogy a 16 éves lány miért jön zavarba, amikor Peeta szerelméről van szó. Ez néha már-már kicsit zavaróvá vált, kicsit hisztinek éreztem, de nem tudom, hasonló helyzetben én hogyan cselekednék...
Ami igazán megragadott, az Katniss és Cinna kapcsolata volt. Valahogy nagyon sikerült Collinsnak eltalálni ezt a karaktert, aki a bizalom oszlopa volt Katniss számára. Szerintem nélküle kisebb lett volna a túlélés esélye.

Milyen lehet egy olyan világban élni, ahol egy gombnyomásra az ember asztalán van az étel? Mivel tölteném az időt, amit most élelemgyűjtésre fordítok, ha ilyen könnyen tudnánk élelmet szerezni? Vajon mivel töltik napjaikat a kapitóliumi emberek, azonkívül, hogy feldíszítik a testüket, és izgatottan várják, hogy befusson az újabb kiválasztottszállítmány, és a gyerekek legyilkolják egymást az ő szórakoztatásukért? Ahogy felnézek, Cinna a szemembe bámul. – Milyen hitványnak láthattok ti bennünket – mondja.

Ugyanígy Haymitch is nagy szerepet játszott, hiszen bármennyire is taszító személyisége volt kezdetben, azért az utolsó kötet végére kiderül, miért is olyan, amilyen.

– … Katniss, amikor az arénában leszel… – kezdi. Aztán elhallgat. A homlokát ráncolja, úgyhogy tudom, máris sikerült csalódást okoznom neki. – Mit csináljak? – kérdezem védekezően. – Ne feledd, ki az ellenséged – fejezi be a mondatot Haymitch.

Finnick volt az, akit még nagyon megszerettem. Kicsit úgy éreztem, Katniss férfi változata, bármennyire is más a történetük. Hasonló traumákon mennek keresztül, viszont hasonlóan kitartóak és megfontoltak.

De még így is jobban jársz, ha nem adod fel. Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel.

Ha már ezeknek a karaktereknek szenteltem néhány pillanatot, muszáj Gale-t is megemlítenem, aki a "szerelmi háromszög" egyik csúcsa. És ő az, aki a harmadik kötet első felében életben tartotta Katnisst.

Megpróbálom elképzelni azt a világot, amelyben sem Gale, sem Peeta hangját nem hallhatom. A kezük nem mozdul többé. A szemük nem pislog. A holttestük mellett állok, egy utolsó pillantást vetek rájuk, majd kimegyek a szobából, ahol kiterítve fekszenek. De amikor kinyitom az ajtót, és kilépek a világba, csak a rettenetes üresség vár. A jövő csak valami szürke semmit tartogat számomra.

És itt már be is mutattam azt az érzelmi kavalkádot, ami az utolsó kötetben Katniss lelkében kavarog.
A sok idézettel és írással szerettem volna megmutatni, mennyit jelentett nekem a könyv. Mert ritkán találkozik az ember olyan young adult regénnyel, aminek több mondanivalója van, mint a felszín. Az éhezők viadala trilógiában olyan mélységek rejlenek, melyek tabu témákat feszegetnek. Mert, mint már fent említettem, nem is nagyon különbözünk a Kapitólium embereitől. És bennem is felmerült a végén a kérdés, vajon mi történne hasonló helyzetben a világunkkal? Tényleg képesek lennénk ilyen kegyetlenségekre az életben maradásért és a hatalom megtartásáért? De vajon lennének-e olyanok, akik szembe mernek szállni a hatalommal? És ami tényleg odatette nálam arra a képzeletbeli "i"-re a pontot, azok az áldozatok voltak, amiket a lázadás megkövetelt. Mert hiába sírtam és értetlenkedtem az áldozatokon, később, jobban belegondolva rájöttem, hogy áldozatok nélkül nincs siker. Ezért nem egy limonádé regénnyel állunk szembe, hanem egy komoly történettel, amelyben áldozatokat hoznak, lemondanak és küzdenek.

Utószóként pedig az az idézet, amitől már nem bírtam visszafojtani a könnyeimet... (Aki olvasta a trilógiát, érteni fogja, többiek számára SPOILER).

A túléléshez nem a Gale-ben lobogó t űzre, a lelkében izzó haragra és gyű löletre van szükségem. Abból ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti – a pusztítás helyett. Nekem az ígéret kell, hogy bármilyen szörny ű veszteségeket szenvedtünk is el, lehet folytatni az életet. És minden jóra fordulhat. Ezt pedig csak Peeta tudja megadni nekem. Ezért aztán, amikor suttogva azt mondja: „Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?”, azt felelem: Igaz.

A kereszt

Anthony Spencer önző üzletember, aki büszke arra, hogy saját erejéből jutott fel a csúcsra, bár a győzelemért fájdalmasan nagy árat kellett fizetnie. Tony egy agyvérzést követően kómában fekszik a kórház intenzív osztályán. Egy szürreális világban „ébred fel”, egy „élő” tájon, amely az ő földi életének szépséges és romlott oldalait tükrözi. Úgy véli, a szereplőket, akikkel élénk beszélgetéseket folytat, pusztán saját tudatalattija vetíti ki, mégis követi utasításaikat, hátha így rátalálhat a valódi életre, vagy akár a megváltásra. Kalandja során Tony egyre mélyebb kapcsolatokba bonyolódik. „Lát” mások szemével, és átérzi, amit átélnek, mégis „vak” arra nézve, milyen következményekkel járhat az, ha elrejti saját céljait és veszteségét, melyek hadakoznak a gyógyulás és bizalom lassan kibontakozó folyamataival.

Wm. Paul Young: Keresztutak

Kedvenc szereplők: Maggie, Cabby

Most egy kicsit vallásosabb témához érkezek. Sajnos, ismét sok idő telt el azóta, hogy utoljára "tollat" ragadtam, de az áthallgatás miatt teljesen el voltam havazva... De most a karácsonyi pihenések közepette időt tudok szakítani az írásnak és az olvasásnak. :) 
Kedvesemtől kaptam ajándékba ezt a különleges "jelenséget". A szerző előző könyvét, A viskót már olvastam és nagy reményeket fűztem ehhez is. Bár olvasva, hogy sokan ezt a könyvet jobbnak ítélték, kicsit elbizonytalanodtam. Hiszen hogyan is tudná az író túlszárnyalni a Viskóban zajló érzelmeket...
De sikerült neki!! És Tony alakja közelebb áll a mindennapok emberéhez, hiszen mint sokan mások, ő is a sikert, a hatalmat és az Egót dicsőíti. Sikeres, gazdag üzletember, aki földi kincseket gyűjt, nem gondolva, hogy vele is megtörténhet az elképzelhetetlen: negyven-akárhány évesen kómába esik. Az ezt követő események nagyrészt a lelkében játszódnak le, azonban Young mert nagyot gondolni! Tony szelleme/lelke a valóságban is "utazik", megismerve ezzel egy fiatal anyát és gyermekeit, valamint az általam annyira megkedvelt Maggiet. 
Nehéz egy könyv kapcsán spirituális élményről beszélni, főleg egy regény esetében, azonban nekem is utazás volt. Sokat gondolkodtam a saját elkövetett hibáimon, a hitemről és a családomról. És itt térnék rá a címre: Keresztutak. Sokak számára ez a szó csak a hétköznapi jelentését hordozza: egy olyan út, amely elágazik, választás elé állít. Számomra mélyebb értelme van. Először hittanórán találkoztam a szóval, s tanítóm egy képpel próbálta megértetni velünk a mélységeit. Feltételezem, hogy az életben sokak kerültek olyan helyzetbe, amikor komoly dolgokról kellett dönteniük (munka, magánélet, ...), s nem mindig választották a helyes utat. Lehet, hogy a másik könnyebb volt, vagy csak átláthatatlan volt a helyzetük. Tanítóm két utat mutatott nekünk: az egyik szép, kikövezett, széles út volt, míg a másik bozótoson vezetett át, keskeny volt és rücskös. Megkérdezte tőlünk, mi melyiket választanánk? Természetesen mindenki a szebbik utat választotta, mire ő szelíden elmosolyodott. Elmagyarázta, hogy ha jobban megnézzük az utakat, akkor rájövünk, hogy melyik hova vezet. És bizony a nehezebb út visz el Istenhez, a megváltáshoz, vagy ahogy a könyvben Jack fogalmazott: az élet utáni Életbe. Ha jobban belegondolunk, ez az igazság. Tony azonban olyan traumákon esett át az életben, amik miatt falat húzott maga köré. Elrejtőzött a hiúság és a felszínesség mögött. 
Kómába esése után azonban a két Élet között, saját maga lelkének mezején köt ki, ahol komoly döntéseket kell hoznia. Saját keresztútjain kísérőjéül szegődik Jézus, Nagymama, Isten-Papa és Jack. 

- ..., te erős harcos is vagy , nem vagy egyedül, olyan vagy, aki tanul, csoda-mindenség vagy, Nagymama kicsi fia vagy, Isten-Papa örökbe fogadott, nem vagy elég erős ahhoz, hogy ezen változtass, csodaszép káosz vagy, te vagy a dallam...

És hogy mit éreztem a könyv olvasása közben? Határtalan nyugalmat! Minden szóba belekapaszkodtam, mert az jelenti számomra is a megbocsátást, a saját falaimnak lebontását. Csodálatosak voltak az író szimbólumai; a rózsa tövisei, melyek azért vannak, hogy szelíden bánjunk velük, a határok, melyekre mindenkinek szüksége van,... 
Néha a karakterekkel együtt sírtam és mosolyogtam. Szívesen megkóstolnám Maggie almás pitéjét, bejárnám Tony "kertjét" és megismerkednék Cabbyval, a Down-szindrómás, tüneményes, szeretettel teli kiskamasszal. Miközben olvastam, otthon éreztem magam. 
Zárásul csak ajánlani tudom a könyvet! Mindenkinek meg kell tapasztalnia az élményt, amelyet ez a könyv nyújt. És én is úgy gondolom, hogy a Keresztutak egy ici-picivel jobban sikerült, mint a Viskó! De csak egy picivel! :)

- Akkor most mi lesz?- Most - szólt Nagymama diadalmasan -, most jön a java!

Ha már mindenki kipipálja...

Amióta Amadeánál megláttam ezt a listát, azóta vágyom rá, hogy összeállíthassam a sajátomat. Hét hete töltöm száműzetésemet (na jó, csak Erasmusos nyaralásomat ;)) Németországban, Mainzban és elég sok dolgot kellett elintéznem, megnéznem. De most már eljött az idő a megosztásra. És igen, büszke vagyok magamra, mert 34-et olvastam közülük. :)))

Pride and Prejudice - Jane Austen
The Lord of the Rings - JRR Tolkien
Jane Eyre - Charlotte Bronte
Harry Potter series - JK Rowling 
To Kill a Mockingbird - Harper Lee 
The Bible
Wuthering Heights - Emily Bronte
Nineteen Eighty Four - George Orwell
His Dark Materials - Philip Pullman
Great Expectations - Charles Dickens
Little Women - Louisa M Alcott
Tess of the D’Urbervilles - Thomas Hardy
Catch 22 - Joseph Heller
Rebecca - Daphne Du Maurier
The Hobbit - JRR Tolkien 
Birdsong - Sebastian Faulk
Catcher in the Rye - JD Salinger
The Time Traveller’s Wife - Audrey Niffenegger
Middlemarch - George Eliot
Gone With The Wind - Margaret Mitchell
The Great Gatsby - F Scott Fitzgerald
Bleak House - Charles Dickens
War and Peace - Leo Tolstoy
The Hitch Hiker’s Guide to the Galaxy - Douglas Adams
Brideshead Revisited - Evelyn Waugh
Crime and Punishment - Fyodor Dostoyevsky
Grapes of Wrath - John Steinbeck 
Alice in Wonderland - Lewis Carroll
The Wind in the Willows - Kenneth Grahame
Anna Karenina - Leo Tolstoy
David Copperfield - Charles Dickens
Chronicles of Narnia - CS Lewis
Emma - Jane Austen
Persuasion - Jane Austen
The Kite Runner - Khaled Hosseini
Captain Corelli’s Mandolin - Louis De Bernieres
Memoirs of a Geisha - Arthur Golden
Winnie the Pooh - AA Milne
Animal Farm - George Orwell
The Da Vinci Code - Dan Brown
One Hundred Years of Solitude - Gabriel Garcia Marquez
A Prayer for Owen Meaney - John Irving
The Woman in White - Wilkie Collins
Anne of Green Gables - LM Montgomery
Far From The Madding Crowd - Thomas Hardy
The Handmaid’s Tale - Margaret Atwood
Lord of the Flies - William Golding
Atonement - Ian McEwan
Life of Pi - Yann Martel
Dune - Frank Herbert 
Cold Comfort Farm - Stella Gibbons
Sense and Sensibility - Jane Austen
A Suitable Boy - Vikram Seth
The Shadow of the Wind - Carlos Ruiz Zafon
A Tale Of Two Cities - Charles Dickens
Brave New World - Aldous Huxley
The Curious Incident of the Dog in the Night-time - Mark Haddon
Love In The Time Of Cholera - Gabriel Garcia Marquez
Of Mice and Men - John Steinbeck 
Lolita - Vladimir Nabokov
The Secret History - Donna Tartt
The Lovely Bones - Alice Sebold
Count of Monte Cristo - Alexandre Dumas
On The Road - Jack Kerouac
Jude the Obscure - Thomas Hardy
Bridget Jones’s Diary - Helen Fielding
Midnight’s Children - Salman Rushdie 
Moby Dick - Herman Melville
Oliver Twist - Charles Dickens
Dracula - Bram Stoker
The Secret Garden - Frances Hodgson Burnett
Notes From A Small Island - Bill Bryson
Ulysses - James Joyce 
The Bell Jar - Sylvia Plath
Swallows and Amazons - Arthur Ransome
Germinal - Emile Zola
Vanity Fair - William Makepeace Thackeray
Possession - AS Byatt
A Christmas Carol - Charles Dickens
Cloud Atlas - David Mitchell
The Color Purple - Alice Walker
The Remains of the Day - Kazuo Ishiguro
Madame Bovary - Gustave Flaubert
A Fine Balance - Rohinton Mistry
Charlotte’s Web - EB White
The Five People You Meet In Heaven - Mitch Albom
Adventures of Sherlock Holmes - Sir Arthur Conan Doyle
The Faraway Tree Collection - Enid Blyton
Heart of Darkness - Joseph Conrad
The Little Prince - Antoine De Saint-Exupery 
The Wasp Factory - Iain Banks
Watership Down - Richard Adams 
A Confederacy of Dunces - John Kennedy Toole 
A Town Like Alice - Nevil Shute
The Three Musketeers - Alexandre Dumas
Hamlet - William Shakespeare
Charlie and the Chocolate Factory - Roald Dahl
Les Miserables - Victor Hugo 

Vashercegnő

Mély lélegzetet vettem, visszanyeltem a könnyeimet, és arra összpontosítottam, hogy fagyjanak meg bennem. Fagyjon meg minden, könnyek, érzelmek, emlékek, minden, ami gyengévé tesz. Mert ha a Téli Udvarban kell eljátszanom a szerepemet, nekem is jéggé kell válnom. Nem, nem is jéggé: vassá. Semmi sem okozhat többé fájdalmat, gondoltam, amikor felszáradtak a könnyeim, és az érzéseim kis, aszott labdává álltak össze. Ha az átkozott tündérek durván akarnak játszani, hát legyen! Durván játszani én is tudok.

Julie Kagawa: The Iron Daughter - Vashercegnő

Kedvenc szereplők: Puck, Vasparipa

Kivételesen nem írtam ide a könyv hátulján található ismertetőt, mivel túlságosan spoileres... Szóval, aki most lát neki a könyvnek, ne olvassa el, hacsak nem akar olyan információk birtokába kerülni, melyek úgyis lassan, de biztosan kiderülnek a könyvből.
Jajj, és akkor jöjjön maga a könyv! Már azóta vártam a kötetet, hogy tavaly nyáron elolvastam az elsőt. Bár akkor megfogadtam, hogy angolul folytatom, valahogy nem jött össze, sajnos. Mert ez a sok várakozás a folytatásra teljesen kitörölte az emlékeimet az elsőről. Hogy ez hogy lehetséges? kérdezhetik egyesek. Hát úgy, hogy közben vagy 20 másik könyvet olvastam... De ez lényegtelen.
A Vashercegnő és a Vaskirály között kb. pár hét telt el (akit érdekel a sztori, olvassa el angolul a Winter's Passage című kisregényt). Meghan és Ash megérkezett a Téli Udvarba, sőt már valamennyi idő eltelt. Meghant bezárták egy szobába, ahol arra vár, hogy Mab királynő végre fogadja. Magányában állandóan Ash hercegen gondolkozik, hogy mit érez iránta, hogy miért nem keresi meg... Szokásos főhősnői siránkozás... De ezt nem úgy mondom, hogy idegesít, csak tény. :)
A vastündérek támadást intéznek Mab udvara ellen, de úgy intézik, hogy egyedül Meghan láthassa őket, akinek senki nem hiszi, hogy a vastündérek tényleg léteznének. Így adja meg Kagawa az első konfliktust a regényben. Mab Oberonra gyanakszik, mivel ellopták az Évszakok Jogarát, ami után az egész regényben folyik a hajsza. Ash megszökteti Meghant, amitől csak még jobban felkavarodnak a kedélyek.
És itt veszi kezdetét a tulajdonképpeni cselekmény. A menekülés, árulás, szerelem a mozgatórugója a regénynek.
Bennem még mindig felmerül a gondolat, hogyan sikerül ennyire lekötni az olvasókat... A két kötet között végig olvastam Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozatát. Az inkább nevezhető az én korosztályomnak, érdeklődési körömnek. És mégis... A Vashercegnőt nem tudtam letenni, két nap alatt elolvastam. Lefekvés előtt fejeztem be és folyamatosan járt még az agyam egy fél órán át. Annyira magával ragad, beszippant. Most már tényleg bekészítettem a folytatásokat a virtuális polcomra, angolul.
A karakterek kidolgozottak, és valljuk be, bár egy kicsit furcsa, de magam is beleszerettem egy kicsit Ashbe. De ugyanakkor Puckba is. A két szereplő teljesen más karakter, mégis különböző módokon vonzóak. Megértem Meghan érzéseit és döntéseit, hiszen magam is így reagálnék hasonló helyzetekben.
Puck hozza a formáját: kacérkodik, megnevettet, védelmez és szeret. Ash pedig küzd az érzelmei ellen, bár hogy miként sikerül neki, azt nem tudom, de biztosan amiatt, mert nőként engem főképp az érzelmeim vezetnek.
Fú, teljesen elkanyarodtam a történettől. :) Kacor is visszaköszön, újra a jóságos, agyafúrt vezető szerep jut neki. És természetesen ott van a legnagyobb meglepetés, Vasparipa. Emellett betekinthetünk az udvari intrikákba is, testvérviszály, féltékenység, száműzés. Tökéletes egyveleg egy tökéletes világhoz. Sohafölde, remélem még sok meglepetést és örömet fogsz nekem okozni. ;)

Kicsit spoileres, de muszáj volt! Kis kedvencem.

– De miért? – suttogtam – Miért vagy itt? Te is és Ash is meghalhattatok volna ma. Puck szívverése felgyorsult az ujjaim alatt, és amikor megszólalt, a hangja alig volt több suttogásnál. – Azt hittem mostanra már rájöttél.