2015/12/27

A mai nap margójára: Csontváry kiállítás

Alapvetően nem szoktam hirtelen felindulásból elkövetni semmit, de ezt most kénytelen leszek!

Felháborodás a köbön, kiakadás, fagyhalál, stb.

Karácsonyi ajándék: kiállítás jegy, hogy végre igényesen tölthessük délutánunkat a nagycsaláddal. Egy művészeti kiállítás ugyanis eddig ezt a szolgáltatást nyújtotta. Eddig...

Szomorúan kell közölnöm, kedves Mindenki, hogy az őskáosz nagyobb szervezettségűnek nevezhető a mai nap megtapasztalása után. A kiállítást előtti "keresztút" végén egy csodálatos művész remekműveit tekinthettük meg, azonban ezt az elfagyott végtagokkal és kissé próbára tett idegekkel nehezen lehetett úgy élvezni, ahogyan a kultúrát kedvelő ember szeretné.
Kezdjük az elején: 14:45-kor érkeztünk a helyszínre, ahol már kígyózó sor fogadott, és közölték velünk, hogy a 13:00-ra váltott jegyekkel rendelkezők sem jutottak még be az objektumba. Ezek után esélyt sem láttunk arra, hogy mi a 15:00-ra szóló jegyünkkel időben bejussunk.

Lapszéli jegyzet: Kedves Jegymester! Megértem én, hogy minél több jegyet szeretnének eladni, hiszen ebből a kereset, profit, PÉNZ, de kérem, azért legyenek kedvesek legközelebb végiggondolni, hogy egy ekkora kiállítóhelyre hányan férnek be!!! Ne nekünk kelljen kint, a mínuszban várakozni, amíg a szervezők, eladók dőzsölnek a jó melegben. Remélem, senki nem fázott meg vagy fel!

16:15 után értünk majdnem célba, amikor kitört a tömeghisztéria (#parasztlázadás), hiszen méltatlankodni kezdtek a 16:00-ra érkezők, hogy ők bizony bejutnak, bármi áron! Köszönjük magyar nemzet, így szeretünk, hiszen "parasztok" mindenhol kellenek, és elkerülhetetlenek (tisztelet a kivételnek).  Egy szó, mint száz, bejutottunk, csak kár, hogy mindezt Karácsony szent ünnepe után, barbár körülmények megtapasztalását (tülekedés, káromkodás) követően tehettük.

#betelt a panaszkönyv (nem vicc, a bizti-boyok mondták:))

A sor vége ködbe vész...

De hogy magáról a kiállításról is essen pár szó. Csontváry géniusza megkérdőjelezhetetlen, hiszen zseniálisan kombinálta a színeket, csodálatos műveket hagyott az utókorra. Szép volt mindent együtt látni, azonban a kiállítás rendezésben is voltak kivetnivalók. Csak pár példa: egy egész teremnyi üres keret, amely az ismeretlen helyű műalkotásokat hivatott szimbolizálni (tudom, modern kor, fú de menő dolog ez a szimbolizmus, de azért ezt ne!) Kettő: voltak átvezető folyosók/termek, ahol fénycsóvák, vagy fehér falú, labirintus jellegű, ismét szimbolikus "valamik" fogadtak. Hmmm...

Kiállítás szervezés: 4/5
A mai nap megszervezése: -1/5
Műalkotások: 5/5

2015/10/29

Hazatérés Thomas Hardy módra

Minket, férfiakat, már ilyen fából faragtak: a leghevesebb lángolás kellős közepén is engedünk egy múló szeszélynek valaki más iránt, de ettől az igaz szerelem csak erősebb lesz, mint valaha.
Hardy regényének igazi hőse tulajdonképpen maga az egdoni pusztaság, ez a vad, végeláthatatlan tájék, a hanga és a fenyér betöretlen, fenséges világa. Ennek a földnek különös, kiismerhetetlen arculata a legszélsőségesebb emberi szenvedélyek vonásait viseli, s természetszerűen válik hatalmas, tragikus indulatok színterévé. Eustacia Vye, akinek magányos alakját, mikor először pillantjuk meg, az éjféli sötétség és a pogány örömtüzek fény-árny játéka rajzolja ki a horizontra, gyűlöli az egdoni pusztát, s mindent elkövet, hogy szabaduljon innét. Szenvedélyeink váltakozása, egész karaktere mégis ezzel az időtlen pusztasággal rokon, baljós és gyönyörű figurájában mintha ennek a földnek a szelleme testesülne meg. A belőle áradó babonás erőnek válnak játékszerévé a regény szereplői, így sodródnak a sorsuk és jellemük szabta úton: ki-ki tragikus végzete, vagy boldogsága felé. 

Thomas Hardy: Hazatérés 

Néha, a sok pörgős sci-fi, fantasy és disztópia után csömört érezvén kezembe akad egy-egy régi "kincs". Így futottunk egymásba Thomas Hardy Hazatérés című regényével, amely az Egy tiszta nő után a második legkedveltebb története. Mint minden esetben, most is megkerestem az eredeti címet: The Return of the Native, amely szabad fordításban a gyökerekhez való visszatérésre utalna. Ez alapján, bár a mű központi alakjának mindenki a vad Eustaciat tartja, Clym Yeobright a történet tényleges főszereplője. De ne rohanjuk ennyire előre. :)
Eustacia Vye
A hosszú tájleírást követően - Hardy itt Edgon pusztáinak fenségességét mutatja be - szép lassan megismerkedünk a hely állandó lakóival. Feláll a konfliktus helyzet, amely egy megakadályozott esküvő miatt alakul ki. A későbbiekben kibontakozik ennek oka, illetve mi magunk gondolkodóba esünk, talán nem indokolatlanul szólt-e közbe a sors. Damon, a mérnöki végzettségű "kocsmatulajdonos" cseppet Heathcliff-i karakter a maga nyugtalan, forrongó, kissé nyers módján. Szeretné elvenni Thomasint, aki mindennek a teljes ellentéte. Bájos, gyengéd és naiv teremtés. Az ember első gondolata: teljes életképtelenség (már elnézést kérek, de mindig a bárányok jutnak az ilyen karakterekről az eszembe). Kisebb kellemetlenségek állnak csak az útjukban, no meg Eustacia, Damon korábbi és jelenlegi nagy szerelme. A táblán a figurák, mikor érkezik a hír, hazatér Clym Yeobright Párizsból. Eustacia ezt hallva, felépít magában egy elképzelt világot, hogyan szerzi meg magának az ismeretlent, aki kiragadja őt az unalomból és egyhangúságból.
Éééés útnak indul a történet. Lassan, de biztosan haladunk a végkifejletig, amely tanító szándékot is rejt magában, de a Hardy-tól megszokott csavar sem maradhat el.
Talán Thomas Hardy ismerteti leghűbben a 19. századi köznép életét és viszontagságait. Vitathatatlanul és pont. Míg Tess egy tiszta, önzetlen, ámde naiv nőt alakít (apróbb vonásaiban hasonlít Thomasinra), addig Eustacia mindennek az ellenkezője. Önző, rideg, törtető személy, akiben az olvasó nehezen találja meg az értéket, s a kedvelni valót. Damonnal a tökéletes antihősök, ám mégiscsak hősök. Hiszen emiatt az esendőség miatt láthatjuk meg bennük önmagunkat. Az embereket mindig is az előrejutás, törekvés ösztönözte. Thomas Hardy zseniálisan ábrázolja ezeket a negatív értékeket, a kapcsolatok hátulütőit és az apróbb, de jelentős problémákat, ami lehet egy elmulasztott kopogás vagy egy makacs ember haragtartása.
Őszintén: nem tudom eldönteni, melyik történet állt közelebb hozzám... Talán mégis csak Tessé, de valószínűleg a terjedelme és kidolgozottsága miatt. Hardy stílusa addigra kiforrottabbá vált, s finomabban szövi az eseményeket. Mégis, Eustacia az, aki emberibbnek tűnt számomra.
Végezetül: alig várom, hogy hozzákezdhessek az Erdőlakókhoz, bár előbb újra el kell merülnöm egy pörgősebb világban. ;)

Why is it that a woman can see from a distance what a man cannot see close?

2015/06/11

Hogyan jutsz ki a szenvedés labirintusából? aka Alaska nyomában

Olyan sokan vagyunk, akiknek együtt kell élnünk azzal, amit tettünk, és amit nem tettünk azon a napon. A dolgokat, amelyek nem jól sültek el, azokat a dolgokat, amelyek frankónak tűntek akkor, mert nem láthattuk előre a jövőt. Bárcsak láthattuk volna a következmények végtelen fonalát, amelyeket legkisebb cselekedeteink eredményeztek! De addig nem tudtuk meg, míg a tudás már haszontalanná nem vált.

A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz. Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

John Green: Alaska nyomában

Azt hittem, hogy a Csillagainkban a hiba után már nem tudok ekkora katarzist átélni John Green könyvének olvasása során. Hát, tévedtem... Míg az előbbi könyve olyan kérdést boncolgat, amit bár megpróbálunk megérteni, nem a saját tapasztalatainkon keresztül látjuk. Az Alaska nyomában viszont a "hétköznapi" tinédzser problémáit feszegeti. Mert bárki bármennyire is tagadja, mindenki akkor próbálta ki elsőként a tiltott dolgokat. Cigi, pia, szex... Hiába szeretnénk burokban nevelni az ifjúságot, ezek olyan dolgok, amik a felnőtté váláshoz vezetnek azon a bizonyos rögös úton keresztül. Balhék, lebukások, szerelmek és csalódások. Mindez hozzájárul a jellemünk fejlődéséhez.
Miles-t nevezhetjük a tipikus, hétköznapi gimnazistának, aki egyszer csak kezébe veszi az irányítást és elindul, hogy megkeresse a nagy Talánt. Ehhez szükségesnek tartja az iskolaváltást, és a szüleitől való elszakadást. A fiú különlegessége, hogy híres emberek életrajzait bújja, és mindenkinek összegyűjti az utolsó mondatait.  Beiratkozik abba a bentlakásos iskolába, ahova az édesapja is járt. Itt kezdődik számára az élet. Megismerkedik az Ezredessel, Takumival és Alaskával. Bár Miles a cselekmények elbeszélője, központba helyezi Alaskát, akinek már a neve különlegességről árulkodik. A fiú természetesen első találkozásukkor beleszeret, azonban a plátói csodálat nem igazán vezet végkifejlethez. És persze, amikor véget ér a napok visszaszámlálása, bekövetkezik az az esemény, ami mindent megváltoztat. A gyerekekből egy csapásra felnőttek lesznek.
John Green könyveiben csodálatosnak tartom a filozófiai gondolatokat, amellyel megfűszerezi a fiatalok életét. Sokan elnagyoltnak gondolnák ezeket, de emlékezzünk csak vissza a nem olyan távoli múltra, amikor mi próbáltunk világmegváltót alkotni ennyi idősen. Én emlékszem, hogy minden értékesebb olvasmányom után a dolgok megismerésére és megfejtésére törekedtem. Mindent akartunk! És ez a normális. A tinédzserekben benne van a "mindent-ösztön". Mindent ismerni, tudni, látni, érezni. A regény szereplőire is jellemző ez az akarás.
Nagyon szép jelenetnek tartottam, amikor mindenki elmesélte a legboldogabb és legszomorúbb emlékét. Ezek megosztása alakíthat ki törhetetlen kapcsolatot az emberek között, mert egyszerre tudhatunk meg majdnem mindent az illetőről.
Nem meglepetés, gondolom, az sem, hogy ez a könyv is megríkatott, akárcsak a Csillagainkban a hiba. De el is gondolkodtatott. Miért nem születik több olyan könyv, ami fiataloknak szól és komoly gondolatokat boncolgat. Ahelyett, hogy a sok szemetet olvastatnánk, vagy éppen kaland-/szórakoztatóirodalmat (ami természetesen nem szemét) a fiatalokkal, ezeket a könyveket kéne a kezükbe adni, beszélgetni a bennük felmerülő kérdésekről, a félelmeikről, örömeikről, hiszen ebben az időszakban nem csak a legfogékonyabbak, de a legsérülékenyebbek is.

A végére érve, felsóhajtottam és elgondolkoztam. Hogy lehet, hogy John Green ennyire belelát a fiatalok lelkébe? Csodálatos...

Thomas Edison utolsó szavai: „Olyan gyönyörű odaát” Azt nem tudom, hol lehet, de hiszem, hogy ott van valahol, és remélem, hogy gyönyörű.

2015/02/08

Futu.re avagy a vég kezdete

Semmihez sem kezdünk az öröklétünkkel. (...) Írtak egyetlen nagy regényt az elmúlt száz évben? Forgattak nagyszerű filmet? Tettek nagy felfedezést? Egyre csak a régi dolgok jutnak az eszembe. Semmit nem tudtunk kezdeni az öröklétünkkel. A halál nógatott bennünket, Jacob. A halál arra késztetett, hogy siessünk. Hogy használjuk az életet. Korábban mindenütt ott láttuk a halált. Minden rá emlékeztetett. Ez a rend: kezdet és vég.
Egy olyan jövőben járunk, ahol századokkal korábban felfedezték a halhatatlanság szérumát. Amerikában csak a leggazdagabbak juthatnak hozzá, Oroszországban csak a politikai elit, Európában viszont alanyi jogon jár a halhatatlanság mindenkinek. Az iszonyatosan túlnépesedett Európában az emberek gigantikus tornyokban élnek, és a halhatatlanságért cserébe le kell mondaniuk arról, hogy gyerekük legyen. A törvény ellen titokban vétkezőket a rendszer elit kommandója keresi – melynek a regény főhőse is a tagja.

Dmitry Glukhovsky: Futu.re 

Kedvenc szereplő(k): Jan, Annelie, Devendra

Hagytam egy fél napot, hogy leülepedjenek bennem az események. Tegnap este ugyanis nagy "zabát" tartottam, és pár óra alatt befaltam a maradék 300 oldalt. Fúúú... Nekem ez az első Glukhovsky könyvem és rendesen beledöngölt a földbe. Megrágott, visszaköpött, majd újra rágott. Mindezt azért, hogy rájöjjek, hogy amit kezdetben utópisztikus regénynek gondoltam, egy hatalmas fordulat után teljes valójában antiutópisztikus regénnyé változott. Ritka kincs ez a modern science fiction irodalomban. Belevinni az emberiség aktuális problémáit, harcait, vívódásait úgy, hogy a végén gondolkozni kezdj rajta, megéri-e egyáltalán megvárni a mocskos jövőt, amit a tudomány ígér... Nem kell megijedni, nem vagyok pesszimista vagy depresszív személyiség; gyanús, hogy mindez még a visszhang. Mik is ezek az aktuális dolgok? Túlnépesedés, népvándorlás, keleti konfliktusok, Amerika mindenbe bele akarok szólni politikája, Oroszország elzárkózása, és még sorolhatnám. 
A szívem szakadt meg, amikor Jan bejárta a számomra kedves, csodálatos helyeket, s helyükön már csak kompozit és beton tengereket talál. Barcelona, Toszkána, Strasbourg, Berlin. És így múlik el a világ dicsősége... 

Jan 29 éves, amikor megismerjük. Halhatatlan, árva és internátusban nőtt fel. Hogy jobban megismerjük, gyakran visszaemlékezik a gyerekkori, ifjú éveire, mielőtt bekerült a rajba. A Halhatatlanok a Nagy Sándor-i falanxok mintájára létrehozott "magánhadsereg". Ennél jobban nem tudom leírni. Ők azok, akik elvégzik a piszkos munkát. Felkutatják a törvénytelenül gyermeket nemzőket, s a szülők közül egyet beoltanak öregedés-gyorsítóval. Mindezt teljes anonimitásban végzik, fehér Apolló maszkok mögé bújva. Férfiak testvérisége ez, akik mindent megosztanak egymással, s felesküdtek a nőtlenségre. Addig minden normálisan is zajlik, míg Jan különleges megbízást nem kap egy magas rangú szenátortól. A küldetés során megismerkedik valakivel, kinek hatására megrendül a rendszerbe vetett hite, és olyan kérdéseket kezd el feltenni, amikre senki nem akar választ adni.  
A cselekmény során Jan bebizonyítja, hogy hiába a halhatatlanság, az ember akkor is esendő marad. Sokszor elbizonytalanodik, meghátrál, dühös. Mindezt azért, hogy a végén dönthessen saját sorsáról. 
Igazi csemegével találja magát szembe az olvasó. Glukhovsky meglátásai, érzései őszinték, emberiek, ahogy a karakterei is. Az általa alkotott világ pedig lenyűgöző és egyben borzalmas is. Ahogy a tornyokban utaztatott, liftekben száguldottunk és csak néhányszor bukkantunk ki a felszínen, saját klausztrofóbiám is előjött. El sem tudom képzelni, milyen lehet ott élni, szintetikus ételeket fogyasztani, kompoziton lépdelni, ülni és örökké fiatalnak maradni. Az emberek 80%-a ízesített szöcskéket fogyaszt, planktont és hínárt eszik. Ugyanezek boldogságtablettákon élnek, míg a maradék 20% antidepresszánsokon. Emberek .... dobpergés... íme a csodálatos jövő... Még az életkedvem is elment, emellett örülök, ha ilyesmire kerülne sor, én már nem fogom megélni. Azért remélem, hogy Glukhovsky jövőképe nem valósul meg sosem.
Addig is, még egy gondolat a regényből:

Az ember, aki fel tudja törni saját testét, ki tudja iktatni a halálos ítéletet, melyet a DNS-ébe írt a szakállas természettudós. Aki át tudja programozni magát. Átalakítani valakinek a gyorsan romló játékszeréből olyan lénnyé, amely nem romlandó, amely örökifjú, s végre független. Tökéletes. Az ember nem alkotás többé, hanem alkotó lett.