2014. július 2., szerda

A régi Anita Blake visszatért

Olaf mosolyogva hajolt fölé, hogy hallja, amit a lány mond. És kacarászott. Bármit mondott is a lány, Olaf nevetett. Még soha nem láttam nevetni. Elég idegesítő, bizarr élmény volt, mintha az ember kutyája egyszer csak odatelepedne a kanapéra, és atomfizikáról kezdene beszélgetni.

Sorozatgyilkos szedi áldozatait az Államok északnyugati vidékén, módszere kegyetlen és bestiális. A helyi rendőrség arra gyanakszik, hogy „szörnyetegek” is részt vettek a gyilkosságokban, ezért Anita Blake és Ted Forrester rendőrbírók segítségét kéri, hiszen náluk jobban senki nem ismeri igazán a szörnyetegek természetét. Akik közül néhány igenis valóságos.

Laurell K. Hamilton: Tigrisvadászat

Kedvenc szereplő(k): Ethan, Edward, Olaf

Nagyon kétkedve vettem kezembe a 20. Anita Blake kötetet, mivel valahol olvastam egy spoilernek vélt részletet, amely nem igazán nyerte el tetszésemet... Lényeg, ami a lényeg, a 14. kötet után nagyon szkeptikus vagyok a sorozattal, mert az írónő egy igencsak nagy "nem nevezzük nevén, mit" csinált kedvelt rendőrbírónkból. 
De most ez az Anita polcra került és végre ismét találkozhattunk a régi, Obszidián pillangóban elveszett lyánnyal. A csapat összeválogatása hasonló: Edward, Anita, Bernardo és Olaf. Meg sok-sok mellékszereplő, testőr és a Harlekin. Visszatért a nyomozás is, helyszínelés, keresgélés. Bár azért az érzelmi hisztik még megvannak, valahogy sikerült csökkenteni őket ebben a kötetben. Részemről sok kritika ezt a kötetet nem éri, azonban azt ki kell mondanom, hogy mélységes bánattal tölt el, hogy nem találkozhattam Jean Claude-dal. Azonban most nem károgni kell, hanem örülni, hogy egyáltalán javulást mutat a tendencia. :))
Tehát, egy nyomozás közepébe csöppenünk. Valaki vértigriseket gyilkolászik állam szerte, és a következő helyszínen, a 4. áldozatnál kerülünk mi is képbe. Eleinte csak Anita és Edward nyomoz, a szokásos "laza" módon, de később segítség gyanánt becsatlakozik Bernardo és Olaf is. Persze találkozunk a helyi vörös vértigris klán tagjaival, illetve egy új kis kedvenccel, Ethannel. Edward és Ted (igazából egy, de mégis két személyiség) hozza a formáját. Biztos vagyok benne, hogy nem tudnám állni jeges tekintetét, már csak azért sem, mivel a kék szemek a gyengéim. Eddig csak kevés információt kaptunk róla, azonban most bepillanthatunk a lelke egy kis szegletébe, és kiderül, hogy bár tökös legény, azért vannak gyengéi. Többek között Anita is (és bár Hamilton nagyon hangsúlyozza, hogy ez inkább baráti, testvéri ragaszkodás és törődés, voltak momentumok a kötetben, amikor nekem gyanússá kezdett válni, hogy tervei vannak Edwarddal... és ismerjük, milyen irányba sodorják ezek a tervek kedvenc karaktereinket...). 
Az egyik legösszetettebb karakternek pedig Olafot mondanám. Egy szociopata, őrült sorozatgyilkos, aki harci képességei miatt mégis fontos a kormánynak annyira, hogy rendőrbírót csináljon belőle. Persze nem csodálkozik senki, hogy ő is odáig és vissza van Anitától, azonban az ő érzelmei cseppet "más irányt" vennének, ha lehetne. Remélem, Hamilton szentel majd neki egy külön kötetet, mert személy szerint engem érdekelne a múltja, illetve őrültségének határai. 
Gondolom már mindenki tűkön ülve várja, hogy ebben a kötetben hogyan is állunk a sok-sok pajzánkodással, azonban nyugalom, mindenkit megnyugtatók, hogy hatalmas változáson esett át ez a fajta "cselekményszál", ugyanis pontosan egy, igen, jól hallották EGY jelenetre szorítkozik, és gyanús, csakis azért írta bele, hogy az olyan érdeklődésű rajongókat is "kielégítse" (nem félreérteni!!). 
Akkor értékeljünk! A borító ismételten gyönyörű, a karakterek jó irányba fejlődnek, a sztori kellemes csalódást hozott, Edwardot még mindig szeressük, és visszaszorultak a paranormális vészhelyzetek. Csak Jean Claude hiányzott, de azt hiszem, ez még túlélhető. Aki szerette/szereti az Anita köteteket, olvassa bátran, mert megcsaphatja a régmúlt idők szellője, amikor még Blake Blake volt. 
Negatívum: Hamilton még mindig nem tudja befejezést írni... Nem értem, hogy lehet három oldalban összecsapni a cselekmény lezárását... xy-nal ez történt, ő elment, ez átváltozott, z pedig meghalt... nem túl irodalmi, de ezt már megszokhattuk. Végül is paranormális fantasy-t ültünk le olvasni, nem Tolsztojt :)
Szép napot, az erő legyen veletek is!! ^^
Pisztollyal a kézben nyitottam neki ajtót. A törölközőnek persze pont akkor kellett elindulni, amikor kitárult az ajtó. Last minute kaptam el. – Na, rendes nő így nyit ajtót – vigyorgott Bernando.

0 megjegyzés:

Ki itt belépsz... :)

Kedves Olvasóm!

Örülök, hogy meglátogattál, vagy csak idetévedtedben itt ragadtál! Olvasmányaimról, véleményeimről és a számomra kedves könyvekről olvashatsz! Jó böngészgetést! ;)

Athala

Molyolás :)

Rendszeres olvasók

Népszerű bejegyzések