2016/07/22

11/22/63 - Kennedy halott avagy mégsem?

– de a múlt, mint tudjuk, csökönyös. Nem akarja, hogy megváltoztassák.
Jake ​Epping kisvárosi angoltanár, jóképű, művelt, harmincas fiatalember. Tüdőrákban haldokló öreg barátja, Al egy napon hajmeresztő titkot oszt meg vele: tudja a módját, hogyan lehet visszamenni a múltba, és némi leleményességgel megváltoztatni a jövőt. Megkéri Jake-et, mivel maga már nem képes rá, hogy előzze meg azt az eseményt, amelytől ő Amerika és a világ romlását datálja: akadályozza meg Lee Harvey Oswaldot Kennedy meggyilkolásában.

Stephen King: 11/22/63

Már régóta volt parkolópályán a sorozat (lévén mégiscsak két kötettel állunk szemben), de most megsajnáltam, no meg eleget hallgattam már párom noszogatását, hogy igenis olvassam már el, mert ez egy NAGYON jó könyv és csak rám vár, hogy megnézhessük a nemrég elkészült sorozatot. Amit persze nem voltam hajlandó addig megnézni, amíg a könyvnek a végére nem járok. Nem akartam, hogy összezavarja saját kis fantazmagóriáimat. Szóóóval... Nagy, levegő, felkészülni, és RAJT!

Mert mi tagadás, a történetet egy nagy maratonnak éreztem, pörögtem az események, futottunk Jake/George mellett élete versenyében, s néha, ha megbotlottunk, lépj a START mezőre-módon kezdtünk mindent elölről. És talán ez volt a leggrandiózusabb, legeredetibb ötlet, amivel eddig találkoztam. Mert nehogy már túl egyszerű legyen ez a jó kis időutazósdi, ááá, dehogy, hozzunk csak szabályokat, ami a mai sci-fi/fantasy-k többségéből hiányzik DE hogy is működhetne egy világ szabályok nélkül. Most pedig nem spoilereztem, eskü, bárki, aki elolvassa a fülszöveget tisztában lehet a fent említett tényekkel, szóval ismét egy olyan leírás, ami a fél könyvet lelövi, no de sebaj. Fiúk-lányok, Stephen Kingről beszélünk! Aki legalább egy NAGY (500 oldal felett kezdődik) könyvét olvasta, pontosan tudja, hogy hiába próbálkozik a kiadó/nyerspolgár a poénok lelövésével, esetében annyi van, hogy csak kacagunk egyet és elmerülünk a betűk tengerében. De elkanyarodtam a cselekménytől...

Jake, az átlag amerikai angoltanár (irodalmi utalások tömkelege, nyami ^^), éli a maga szerencsétlen, ingerszegény életét, amíg kedvenc büfése, Al be nem avatja kamrájának titkába. A sötét, szűk hely egy általa "nyúlüregnek" nevezett időkapu, amely mindig 1958. szeptember 9-re repíti vissza kedves karaktereinket (persze egyesével, az nem derül ki, hogy több ember is képes lenne átkelni). Mivel Alnál tüdőrákot diagnosztizálnak, fel kell hagynia tervével, hogy megmentse JFK-t, s kénytelen beavatni Jake-et, kérve annak segítségét. Jake pár oldalas vívódás, ide-oda ugrálás után végül rászánja magát, hogy kísérletet tesz, mennyiben érvényesül a pillangóhatás egy kisebb változtatás esetén. 

Ekkor érkezünk el a kedvenc King féle fogásomhoz: Jake egy ismerősének családját szeretné megmenteni Derry-ben. Derry egy kitalált városka Maine államban, s elég sok King regényben játszik szerepet. Sőt, Stephen nem áll meg itt, belefűzi a történetbe a Derry-ben korábban történt furcsa eseményeket is, amelyekről bővebben Az című eposzában értesülhetünk (jelenleg ezt molyolom, és olyan jó, hogy nemsokára erről is írhatok beszámolót). A Derry-i főpróba után Jake/George újraindul, majd elkezdi a hosszas várakozást Lee Oswald visszatéréséig (talán 1962 nyara?). De nem ugrunk ám ennyi évet előre, indulhat az élvezetes személyes kerettörténet felvezetése, amely Jake karakterének fejlődéséhez, és az 50-es/60-as évek megéléséhez vezet. 

Személy szerint élveztem a korszakba való beilleszkedést, nem ismervén ki magamat annyira ebben az érában. Jake hasonló véleményen volt, és ha bizonyos események másként alakulnak, talán ottmaradt volna. Az izgalmak és élmények mellől nem hiányozhat persze a romantika, egy kis misztikum (jajj, nem is beszéltem a sárga/zöld/fekete/... kártyás emberről) és persze a történelem. King utószavát elolvasva elámultam, mekkora anyaggyűjtés és idő áll emögött a kötet mögött. Általában nem ragaszkodom a hitelességhez, de a sok fikció mellett, itt kaptunk elég hiteles adatot, tényt, no meg kérdésfelvetést (vajon mi változhat a világban a megmentésével? jobb vagy rosszabb lesz/lett?). 

Az ominózus nap (11/22/63)

A befejezést követően megnéztem a sorozat első részét: James Franco (csöpp-csöpp), de nem voltam teljes mértékben megelégedve. Tudom, nem kéne meglepődnöm már azon, hogy mennyiben különbözik könyv és film, de azért na, alap dolgokat nem szeretem, ha megváltoztatnak... Oda a varázs... Főleg Derry esetében... Hogy hogy lett belőle Holden, Kentucky, azt a fene se tudja... Na, de nem filmkritikáért jöttünk, íme egy kis szelete annak, amit én átéltem/éreztem olvasás közben. 

Le a kalappal, ez Király volt!

2016/07/13

Szellemek a fejben avagy hogyan vezessük félre a jóhiszemű olvasót...

Már- már levegő után kapkodva torpantam meg Marjorie impozáns ajtaja előtt, amely egyedüliként vészelte át a renoválást a régi házból. A tömör tölgyfa táblát sötétre pácolták, akár a padlót, és vastag volt, mint a fal, útját állva a barbár hordáknak, faltörő kosoknak és kishúgoknak.

A ​new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért.

Paul Tremblay: Szellemek a fejben


A visszatérésre nem is lehetne alkalmasabb egy "horror" műfajú regény, azonban még mielőtt az összes rajongó megrohamozná a könyvesboltokat, szeretném leszögezni: ez semmi esetre sem nevezhető horrornak. Sőt, olyan távol áll tőle, mint ide Lothlórien! Inkább hasonlítanám Tom Wolfe szociológiával átitatott műveire, amelyet megbolondítottak egy csepp misztikummal és egy leheletnyi thrillerrel. Elnézést kérek azoktól, akik úgy érzik majd, hogy sok mindent elárulok a történetből, viszont próbálom elkerülni a spoilereket!

Tehát: van egy testvérpárunk, Marjorie és Merry (6-7 év korkülönbség), akik élik hétköznapjaikat, amíg Marjorie egyre furcsábban nem kezd viselkedni. A történet tulajdonképpen három síkon játszódik. Ott a régmúlt, amit a nyolcéves Merry szemén át látunk; a közelmúltban írt blog, amely a Megszállottság című sorozatot elemzi; és a jelenben Merryvel készített interjú. Természetesen lényegesen sokat időzünk a régmúltban, hiszen ez az az esemény, amelyért kezünkbe vettük a könyvet. Ekkor került sor a Megszállottság valóságshow forgatására és a Barrett család kálváriájára. Marjorie a kezdődő depresszió jelei után fokozatosan halad a disszociatív személyiségzavar felé. 
Talán az egyik legbosszantóbb az, hogy nem tudjuk felfedni az okokat, lévén, hogy a kis Merry nem vette ezeket észre, vagy csak nem emlékszik rájuk. 

Az apa elvesztette a munkáját, próbálja megtalálni a helyét a világban, s a fokozatosan elhatalmasodó önsajnálat és tehetetlenség során menekülőutat vél felfedezni a vallásban, míg az anya amolyan élettelen báb szerepét tölti be a családban. Komolyan, utólag kezdek rájönni, hogy alig mond valamit, cselekvései pedig egysíkúak (vacsoratálalás, jóéjt puszi, sikertelen próbálkozások a patriarchális társadalomból való kiugrásra). Az egyre emelkedő gyógyszer- és orvosi számla miatt a család anyagi gondokkal kezd küzdeni. Ezt nagyon példásan Tremblay egy nyolcéves kislány szemével érzékelteti: már megint spaghetti a vacsora, csak nincs saláta; narancslé helyett vizet kell fogyasztani, stb. Piros pont!

Marjorie állapotának fokozatos romlása miatt az apa kételkedni kezd az orvostudományban és a természetfeletti felé fordul. Wanderly atya próbál segíteni a családon, azonban a házba csődített forgatócsoport talán nem a legmegfelelőbb eszköz erre. A spirituális segítséget így az egész világ elé tárják, akik a mai médiát ismerve abból indul ki, hogy az egész fikció, a cél csupán szórakoztatás. Mint ahogy azt várnánk, a sok ember jelenléte nemhogy javítani Marjorie és a család elmeállapotán, a meg nem akadályozható romlás felé taszítja őket. 

A cím igazán találó, figyelembe véve Marjorie elmeállapotát és annak tüneteit. Írónk egyik legjobb húzása az olvasó kételyek között tartása, ugyanis mi magunk sem tudjuk eldönteni, a lány mindezt bizonyos morbid szórakozásból megjátssza, esetleg ténylegesen pszichiátriai eset vagy neadj Isten gonosz démonok által megszállott.  

Viszont többet írni nem merek, mert akkor már nem lenne, mit olvasni. :) A történet önmagában nem rossz, de horrorként nem állja meg a helyét. Hiányzik belőle a klasszikus rémisztgetés, az entitások, a misztikum. Igaz Tremblay nyitva hagyja a végét, hogy legyen min agyalni, mégis, ez inkább bosszantó volt, mint izgalmas. Arról a bizonyos ördögűzéses jelentről pedig szívem szerint nem beszélnék, mert no comment...

Olvastatta magát, érdekes volt, de nem ezt vártam, és ez valahogy az egésznek a varázsát elvette...