2014. november 25., kedd

John Keats: Hyperion - másként

Új címet adtam a versemnek. Hyperioni énekek. A vers nem a bolygóról szólt, hanem a magukat titánoknak kikiáltó emberiség elmúlásáról. Annak a fajnak az agyatlan gőgjéről, amely nem átallotta merő gondatlanságból meggyilkolni a szülőbolygóját, s ezt a veszélyes arroganciáját aztán még ki is vitte a csillagok közé, hogy végül egy olyan isten haragja sújtson le rá, akit részben az emberiség nemzett.

Egy pap, egy katona, egy költő, egy tudós, egy nyomozó, egy templomos kapitány és egy diplomata. Hét ember, hét teljesen eltérő életút. S ami közös bennük: a Hyperion.A 29. században az emberiség uralma galaxisokra terjed ki, polgárai gyarmatbolygók százait népesítik be. A Hegemóniát azonban külső és belső veszélyek is fenyegetik: küszöbön áll a háború a barbár számkivetettekkel, miközben az emberi civilizáció életét segítő, kiismerhetetlen MI-k rejtélyes terveket kovácsolnak. A pattanásig feszült helyzetben hét zarándok indul útnak egy peremvidéki bolygó, a Hyperion felé. Úticéljuk a téridő törvényeinek fittyet hányó, legendás Időkripták, és a félistenként tisztelt, rettegett gyilkológép, a Shrike.

Dan Simmons: Hyperion

Kedvenc történet(ek): Rachel, Paul Duré, a Költő

Húha!

Röviden ennyit, bővebben pedig alább áradozok majd. Lássuk ->
Az első pár oldalon még negatív érzéseim voltak, mert hülyének éreztem magam, amiért nem értem a 29. századot. Aztán ez az érzés teljesen átalakult a megszállottság és öröm érzésébe. Hát mégsem vagyok reménytelen eset. Élvezem a sci-fi könyveket! Ehhez hozzátenném, hogy tavaly volt egy gyenge próbálkozásom, amikor elolvastam az Alapítvány első kötetét és nem tudtam folytatni... Szerintem rossz pillanatban kapott el vagy csak szimplán éretlen voltam hozzá. Édesapám el is szomorodott, mert ő nagy rajongó, és az ő ajánlására kezdtem neki. Azután megnéztem az Interstellart, és csodák-csodája, befogadott a világ és én is befogadtam őt. Eleinte nagyon szkeptikusan kezeltem a science fiction irodalmat, mert egyszerűen nem hittem neki/benne. Most rájöttem, hogy ezen művek élvezete és csodálata nem hit kérdése, hanem a döntésé. Márpedig én nagyon elszánt vagyok! Így vettem elő a már évek óta kinézett Hyperiont, hogy márpedig én akkor is erős leszek. Őszintén, nem kellett az erőt használnom, mert sodródtam benne és vele, eggyé váltam a szereplőkkel. Jártam a Lususon, a Maui Covenanton, a Tau Ceti Centerben és persze a Hyperionon is. Együtt úsztam a delfinekkel, repültem sárkányszőnyegen, ugráltam távnyelőről távnyelőre...
A történetről röviden annyit kell tudni, ami a fülszövegben is szerepel. A könyv hátulján még olvasható, hogy a szerkezete a Canterbury mesékhez hasonló, és valóban, ebből a szemszögből tényleg rokonok. Hét zarándok, hét története, különböző stílusban megírva. Mégis mindegyik kapcsolódik valamilyen módon a titokzatos Hyperion bolygóhoz, amivel érthetetlen módon senki sem foglalkozik. Annyi rejtély lengi körül, hogy már-már csoda számba megy, miért ennyire érdektelen vele a Háló. Persze, a történetek végére valamelyest sejthetjük a lényeget, de mégis kellően titokzatos marad, hogy rögtön rohanjunk a következő kötetért. Én legalábbis így tettem.
A legnagyobb respect Dan Simmons-nak, amiért ennyire kifinomultan meg tudta írni a különböző történeteket, hogy annak az embernek a jellemét tükrözze, aki meséli. Hiszen van egy költőnk, egy papunk, egy nyomozónk, egy katonánk, egy konzulunk, egy tudósunk és egy templomosunk. Természetesen különböző egyéniségjegyekkel. A második dicséret a világ felépítéséért. Ami eleinte zavaró volt, az teljes mértékben értelmet nyert a közepére. Külön regényciklust írhatott volna a Háló létrejöttéről, a különböző "szakkifejezésekről" és az egyes bolygókról.
A harmadik, de nem harmadrendű érdeme a szövegben, illetve a világban elrejtett utalások. Nem is pontos megfogalmazás ez... Inkább annyit mondok, hogy egy hatalmas tudású és széles érdeklődésű íróval van dolgunk, aki imád olyan neveket adni dolgoknak, amik utalnak valami általunk is ismert eseményre vagy híres emberre. Nem is beszélve a megalkotott vallások mibenlétére. Fúúúú...
Ahogy látható, picit elragadott magával az egész Hyperion világa. Már mellettem a folytatás, csak arra vár, hogy felcsapjam és felfaljam. Többet nem merek mondani semmiről, hiszen mindennek jelentősége van a sztori kikerekedése szempontjából. Még annyit, hogy a végén elmaradhatatlan a meglepődés és a várakozás érzése. Remélem, a folytatás is legalább ilyen élményt hoz, ha nem még jobbat. Sci-fi rajongóknak kötelező, irodalom kedvelőknek pedig erősen ajánlott!!

A Shrike a Fűtengernél


Végül egy idézet a Shrike-ról, aki mindennek a középpontjában áll. Átível időn és téren, s egy olyan könyörtelen istenség, akihez foghatót egy mitológia sem alkotott még!

A homály egy drogos legszörnyűbb rémálmának fejévé állt össze: részben acél, részben króm, részben csont arc, a fogak mint egy exkavátorral keresztezett robotfarkaséi, a szemek vérrel telt gyémántokon átégő rubinszínű lézerek, a homlokot egy harminc centiméteres, görbe tüske üti át a higanykoponyából szárba szökve, s a nyakat is hasonló tüskék övezik.

2014. november 16., vasárnap

Keserkék avagy hogyan legyünk jó uralkodók


Így működik az emlékezet (…) Az elfelejtett dolgok az engedélyünk nélkül tűnnek el, majd anélkül bukkannak fel újra. – Néha pedig hiányosan és torzan kerülnek elő.
Egy olyan világban, ahol az emberek kis része valamilyen ‒ garabonciának nevezett ‒ rendkívüli képességgel születik, Lekk királynak az volt a garabonciája, hogy mindenki elhitte a hazugságait. Amikor a tízéves Keserkék királynő lett, azt hitte, hogy apja megölésével véget ért annak erőszakos, eszelős uralma. Tévedett.

Kristin Cashore: Bitterblue - Keserkék

Kedvenc szereplő(k): Háva, Giddon, Pongor

Biztosan emlékeztek még, mennyire új és frissítő volt a Garabonc, mely végre megszakította az akkoriban folyamatosan özönlő paranormális irodalomdömpinget. Ha nem is, én jól emlékszem. Felüdülés volt olvasni. Egy olyan világba kalauzolt el, amiben bármi megtörténhet. A Keserkék befejezése után szomorúan vettem tudomásul, hogy véget ért a ciklus, mivel Hét királyság trilógiáról van szó. A Zsarát múltba tekintés volt, és a Keserkék pedig a jövőbe tekintés. És valóban, a királynő politikája is erre törekszik Lekk uralma után.
A cselekmény nem rögtön a Garabonc befejezésénél folytatódik, hanem 5 évet ugrunk előre, amikor a királynő 18 éves, elege lesz a papírmunkából és a folyamatos bezártságtól. Négy tanácsadója nem engedi kilépni az országába, s egy éjszaka hopp kipattan ifjú főhősünk agyából, hogy Mátyás királykodik egyet - álruhát ölt és kioson a palotából. Nem árulok el sok újdonságot azzal, hogy a tanácsadói által lefestett idealizált kép hamis. Pusztulás, nyomorúság és bűn uralkodik a városban (ha még csak ott). Első útja során megismerkedik Tibóval és Zafával, akik fontos szerepet fognak betölteni a kalandozásokban.
Nagyon örültem, hogy Cashore továbbra is fontos szerepet szánt Pongornak, akit nagyon megkedveltem az első kötetben. Katsa és a többiek is megjelentek, a szívemhez legközelebb mégis Giddon került. Érett gondolkodása és hűsége sokat javít Keserkéken, akinek minél több jó tanácsra van szüksége a zavaros időszakban.
Az egyik fő szál, ahogy a királynő próbál utat találni a politika és a cselszövések hálójában, s a másik a múlt visszafejtése. Bármennyire is fájdalmas, Keserkék keresi a válaszokat apja viselkedésére, illetve az elméjében tátongó ködfoltokra. Sajnos, ehhez nem sok segítséget kap, így kénytelen saját kezébe venni a dolgokat. És ez a rész a tökéletes krimi szál. Nem is feltétlen krimi, inkább rejtély. Van itt kódfejtés, titkosírás, rejtekhelyek, eltusolt gyilkosságok, erőszak, őrület, minden, ami szem-szájnak ingere (na jó, ez így morbid...). A szerelmi szál is pont elégséges. Nem prűd, érett, érthető.
Ki merem mondani, hogy a Keserkék Cashore legkiforrottabb munkája. Kellő mennyiség van benne mindenből. Igaz, nem annyira akció dús, mint az előzőek, itt több mindent megérthetünk a "világról". Bár Keserkék néha idegesítően sokat kombinál, de nőként én nem tudom, hogy állnám meg a helyem királynőként, valószínűleg én is sokat nyavalyognék. :))

A Hét királyság :)


Összegezve: mindenképpen az előző kettő olvasása után érdemes nekikezdeni, s érdemes rá időt szánni. Én nagyon gyorsan felfaltam, de ha lassabban haladok, biztosan több mindent sikerült volna alaposabban átgondolnom és kiagyalnom.
2014. november 10., hétfő

Dublin Street avagy egy újabb Szürke?

Azt hittem, a szikra, amit egy vonzó idegen érintése vált ki az emberből, csak mítosz, amit a romantikus regényírók és a hollywoodi filmrendezők találtak ki. De nem.

Négy éve az amerikai Jocelyn Butler, hátat fordítva tragikus múltjának, Edinburh-ban kezdett új életet. Joss nem adja át magát a gyásznak, nem néz szembe a démonaival, és senkihez sem akar igazán közel kerülni, de miután beköltözik Dublin Street-i fantasztikus albérletébe, lakótársnőjének jóképű bátyja fenekestül felforgatja féltve őrzött magánéletét.

Samantha Young: Dublin Street

Hát, hm, hol is kezdjem... Amikor nagy nehezen nekiveselkedtem a Szürkének, mert azért mégis el kéne olvasni, ha ennyire "felkapott" lett, nem vártam sok mindent és nem is kaptam. Sablonos történet, amit "feldobott" a szado-mazo cucc, amihez egyáltalán nem kívánok hozzászólni. Átlagos lány, tipikus gazdag hapsi, aki már nem tud mit kezdeni magával.
Na most, a Dublin Street próbál komoly témát boncolgatni, ami nem lenne probléma, viszont "megmérgezi" a fűszeres részekkel. És igen, ide jutottam. Öregszem. Emlékszem, amikor még újdonságnak hatottak az erotikus jelenetek egy-egy urban fantasy-ban. Ma viszont enélkül nem is lehet "jó" könyvet írni... Amit nagyon sajnálok, mert sok esetben értékes könyvről van szó, de ezért nem tudom komolyan venni. Engem jobban érdekelt volna Joss lelki sérüléseinek orvoslása, a pszichológus véleményei, tanácsai, az ahogyan megvalósítja őket. Emellett ment megint a hiszti, a se veled se nélküled, a dráma.
Alapvetően jól megírt könyvvel állunk szembe, azonban a fentebbi okok miatt meggondolandó. Kicsit feldobta az egészet Edinburgh leírása, a kocsmában zajló jelenetek, a csipkelődések. Tetszett Jossnak a pénzhez való hozzáállása is, mert jómagam (bár nem rendelkezem ekkora vagyonnal) is hasonlóan képzelném el.
Braden furcsa volt nekem. Fenntartással kezeltem az egész regényen át, mert a filozófiája idegen tőlem. A másik gondom, hogy mivel Joss sérült, csináljunk a pasiból is lelki sérültet, mert két sérült biztos fantasztikus kapcsolatot tud majd létrehozni. Hát ez egy nagy baromság - szerintem. Egy kapcsolat alapköve a bizalom és ha két bizalmában sérült egyén összekerül, akkor a jó kapcsolatért nagyon sokat kell dolgoznia mindkét félnek. Ez Joss részéről meg is volt. Sokat gondolkozott, vacilált, tervezett, viszont Bradennél ez nem érződött ennyire. Érdekesebb történet kerekedhetett volna, ha mindketten keresztül mennek a lelki fejlődésen, és a megoldást együtt találják meg.
Ellie pedig egy tünemény. Jobban együtt éreztem vele, bár az ő történetében is történtek érdekes, eltúlzott fordulatok... Adam hülye és pont.
A szóban forgó utca :)

Hát tömören ez a véleményem, ami így visszaolvasva nem tűnik túl fényesnek, de ezt leszámítva - ha valaki ilyen stílusú könyvre vágyik - a maga tematikájában egy jó könyv (a Szürkénél mindenképpen). Szóval, aki ezeket szereti vagy kikapcsolódna, nyugodtan vegye kezébe. Gyorsan olvasható, szórakoztató.

2014. augusztus 6., szerda

Angelfall - A bukás

De dacára minden ésszerű oknak, a végeredmény mégis csak egy bámulatra méltó koreográfia mennyei testű táncosok légi balettje. Ha Michelangelo láthatta volna ezt, nappali fényben, amint a nap sugarai lefelé áradnak az üvegkupolából, térdre hullik, és csak fest, amíg bele nem vakul.

Hat hete már, hogy az apokalipszis angyalai alászálltak, és elpusztították a modern világot. Nappal az utcai bandáké a hatalom, de az éjszakákat a rettegés és a babona uralja. Mikor az angyalsereg harcosai tovaszállva magukkal ragadnak egy gyámoltalan kislányt, annak tizenhét éves nővére, Penryn bármit megtenne, hogy visszaszerezze a húgát. Bármit. Ha kell, akár arra is hajlandó, hogy alkut kössön egy ellenséges angyallal.

Susan Ee: Angelfall - Angyalok bukása

Újabb YA-kötet következik. Egy nagyon kedves barátnőm ajánlására kezdtem bele az olvasásba, s eleinte azt hittem csalódni fogok. Körülbelül az utolsó 50 oldalig sablonosan hozta a mai poszt-apakaliptikus regények hangulatát (elhagyatott vidék, üresen álló autók, kannibál emberek, csoportosuló katonák, ételhiány, stb.). A többi angyal témájú könyvekhez képest (pl.: Nalini Singh) nagyon gyerekszájú és döcögős volt. Most feltehetitek a kérdést, hogy akkor tulajdonképpen miért tetszett... Hát igen, azért az utolsó eseménydús 50 oldalért. Ötletes volt, fordulatos és új. De mivel is állunk szembe.
Van Penryn, aki eleinte egy csetlő-botló Katnissnek tűnik, főként a húgához fűződő viszonya miatt, akit elrabolnak a galád angyalok. De hogy minek kellene nekik egy tolószékes kislány? Hááát, érdekes... Mindegy. Aztán ott van a lányok anyja, aki aztán tényleg fura és morbid, mivel hogy tiszta elmebeteg, de a szó legdurvább értelmében. Ha kell embereket öl, perverz módon élvezi a hullák meggyalázását és fél az őt üldöző "démonoktól". Kellően fura figura, főleg, hogy általában csak fel-feltűnik a kötet során egy-egy meghatározóbb jelenetnél. Valóban, ilyen még nem volt, viszont több leírást fordíthattak volna rá, mert talán az ő előéletére lettem volna a legkíváncsibb, Rafién kívül.
És itt van Rafi: az arkangyal, akinek levágták a szárnyait (hogy nem halt bele?!) és kiskutyaként köteles követni a csajt, mivel nála vannak a szárnyak, amiket "talán" vissza tudnak majd varrni (bizarr, a beforrott sebre a több hetes szárnyat? Na mindegy... talán kishitű vagyok). És elindul a kis, kétfős csapat San Franciscóba, az angyalok fészkébe, hogy kiderítsék, mi lett a kishúggal.
De itt be is fejeztem a gúnyos kritikát. Mert azért be kell vallani, újat alkotni a mai YA-dömpingben nagyon nehéz, de Miss Eenek sikerült. A végére hagyott néhány megválaszolatlan kérdést, amivel fent tartja az érdeklődést a következő kötetekre is. Pl.: most akkor miért is rohanták le az angyalok a Földet? Fontos kérdés, személy szerint ez érdekel a legjobban. Mert ha ezt jól ki tudja majd fejteni, le a kalappal, megkapja a későbbiekben az 5 csillagot, azonban most még csak 4,5 jár. A fentebb említett okok miatt.
Összességében: a leírások jók, a szereplők még kicsit kidolgozatlanok, de valószínűleg azért érzem így, mert még keveset tudunk róluk és a csattanó az odarúgott (hogy csúnya szót ne használjak)! Aki szereti a YA könyveket, nem fog csalódni. Aki kicsit többre vágyik, lehet, hiányolni fog ezt-azt, mint én. De aki szereti az angyalos témájú könyveket, hajrá, ez is felkerülhet a polcra. ;)
Remélem, visszatérek a folytatással is a közeljövőben, bár a fordítások mostanában kicsit stagnálnak az egyre több új könyv miatt. Szerintem előbb kéne a már kész sorozatokat lefordítani, és csak utána belekezdeni az újakba. De mindenkinek más a politikája. Uff!

 A szemközti ház falára egy graffitiművész spray-vel haragvó angyalt festett, hatalmas szárnyakkal és karddal. A falon végigfutó cikcakkos repedés kettészeli az angyal arcát is, tébolyult kinézetet kölcsönözve neki. A kép alá egy önjelölt költő odafirkálta, hogy: ”Ki őriz meg az őrizőktől?”
2014. július 2., szerda

A régi Anita Blake visszatért

Olaf mosolyogva hajolt fölé, hogy hallja, amit a lány mond. És kacarászott. Bármit mondott is a lány, Olaf nevetett. Még soha nem láttam nevetni. Elég idegesítő, bizarr élmény volt, mintha az ember kutyája egyszer csak odatelepedne a kanapéra, és atomfizikáról kezdene beszélgetni.

Sorozatgyilkos szedi áldozatait az Államok északnyugati vidékén, módszere kegyetlen és bestiális. A helyi rendőrség arra gyanakszik, hogy „szörnyetegek” is részt vettek a gyilkosságokban, ezért Anita Blake és Ted Forrester rendőrbírók segítségét kéri, hiszen náluk jobban senki nem ismeri igazán a szörnyetegek természetét. Akik közül néhány igenis valóságos.

Laurell K. Hamilton: Tigrisvadászat

Kedvenc szereplő(k): Ethan, Edward, Olaf

Nagyon kétkedve vettem kezembe a 20. Anita Blake kötetet, mivel valahol olvastam egy spoilernek vélt részletet, amely nem igazán nyerte el tetszésemet... Lényeg, ami a lényeg, a 14. kötet után nagyon szkeptikus vagyok a sorozattal, mert az írónő egy igencsak nagy "nem nevezzük nevén, mit" csinált kedvelt rendőrbírónkból. 
De most ez az Anita polcra került és végre ismét találkozhattunk a régi, Obszidián pillangóban elveszett lyánnyal. A csapat összeválogatása hasonló: Edward, Anita, Bernardo és Olaf. Meg sok-sok mellékszereplő, testőr és a Harlekin. Visszatért a nyomozás is, helyszínelés, keresgélés. Bár azért az érzelmi hisztik még megvannak, valahogy sikerült csökkenteni őket ebben a kötetben. Részemről sok kritika ezt a kötetet nem éri, azonban azt ki kell mondanom, hogy mélységes bánattal tölt el, hogy nem találkozhattam Jean Claude-dal. Azonban most nem károgni kell, hanem örülni, hogy egyáltalán javulást mutat a tendencia. :))
Tehát, egy nyomozás közepébe csöppenünk. Valaki vértigriseket gyilkolászik állam szerte, és a következő helyszínen, a 4. áldozatnál kerülünk mi is képbe. Eleinte csak Anita és Edward nyomoz, a szokásos "laza" módon, de később segítség gyanánt becsatlakozik Bernardo és Olaf is. Persze találkozunk a helyi vörös vértigris klán tagjaival, illetve egy új kis kedvenccel, Ethannel. Edward és Ted (igazából egy, de mégis két személyiség) hozza a formáját. Biztos vagyok benne, hogy nem tudnám állni jeges tekintetét, már csak azért sem, mivel a kék szemek a gyengéim. Eddig csak kevés információt kaptunk róla, azonban most bepillanthatunk a lelke egy kis szegletébe, és kiderül, hogy bár tökös legény, azért vannak gyengéi. Többek között Anita is (és bár Hamilton nagyon hangsúlyozza, hogy ez inkább baráti, testvéri ragaszkodás és törődés, voltak momentumok a kötetben, amikor nekem gyanússá kezdett válni, hogy tervei vannak Edwarddal... és ismerjük, milyen irányba sodorják ezek a tervek kedvenc karaktereinket...). 
Az egyik legösszetettebb karakternek pedig Olafot mondanám. Egy szociopata, őrült sorozatgyilkos, aki harci képességei miatt mégis fontos a kormánynak annyira, hogy rendőrbírót csináljon belőle. Persze nem csodálkozik senki, hogy ő is odáig és vissza van Anitától, azonban az ő érzelmei cseppet "más irányt" vennének, ha lehetne. Remélem, Hamilton szentel majd neki egy külön kötetet, mert személy szerint engem érdekelne a múltja, illetve őrültségének határai. 
Gondolom már mindenki tűkön ülve várja, hogy ebben a kötetben hogyan is állunk a sok-sok pajzánkodással, azonban nyugalom, mindenkit megnyugtatók, hogy hatalmas változáson esett át ez a fajta "cselekményszál", ugyanis pontosan egy, igen, jól hallották EGY jelenetre szorítkozik, és gyanús, csakis azért írta bele, hogy az olyan érdeklődésű rajongókat is "kielégítse" (nem félreérteni!!). 
Akkor értékeljünk! A borító ismételten gyönyörű, a karakterek jó irányba fejlődnek, a sztori kellemes csalódást hozott, Edwardot még mindig szeressük, és visszaszorultak a paranormális vészhelyzetek. Csak Jean Claude hiányzott, de azt hiszem, ez még túlélhető. Aki szerette/szereti az Anita köteteket, olvassa bátran, mert megcsaphatja a régmúlt idők szellője, amikor még Blake Blake volt. 
Negatívum: Hamilton még mindig nem tudja befejezést írni... Nem értem, hogy lehet három oldalban összecsapni a cselekmény lezárását... xy-nal ez történt, ő elment, ez átváltozott, z pedig meghalt... nem túl irodalmi, de ezt már megszokhattuk. Végül is paranormális fantasy-t ültünk le olvasni, nem Tolsztojt :)
Szép napot, az erő legyen veletek is!! ^^
Pisztollyal a kézben nyitottam neki ajtót. A törölközőnek persze pont akkor kellett elindulni, amikor kitárult az ajtó. Last minute kaptam el. – Na, rendes nő így nyit ajtót – vigyorgott Bernando.
2014. január 6., hétfő

Az Őrült Hold

Nioba szemkápráztatóan gyönyörű város. A nap szünet nélkül cirógatja meleg sugaraival, mert itt soha nem esik az eső - legalábbis nappal biztosan nem. Házai az ég felé törnek, oszlopokkal, tornyokkal és szobrokkal ékesen. Az utcák forgalmasak, de hívogatóak. Igaz, a legtöbb ember tanácstalanul bolyong az épületek között, és térképet nem lehet kapni egyetlen boltban sem, ám ezek csak apró kellemetlenségek...
Imre Viktória Anna: Az Őrült Hold alatt

Pontosan egy évet, 8 hónapot és 18 napot vártam erre a könyvre. Eleinte csak forgattam, nem mertem belekezdeni. Féltem, hogy nem fog annyira tetszeni, mint a Kísértés Rt., hiszen nálam az volt A könyv. Egyre többször pillantottam rá, míg végül 5 nap után felnyitottam...
Mint a hurrikán - söpört végig rajtam a borzongás minden oldal után. Egy új világ, új érzés. És bár nem nevettem rajta annyit, mint az előbbin, meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy ez a regény sokkal kiforrottabb, egyénibb volt. Ugyanolyan lelke van, mint az Evokációs körök részletes atlaszának, csak éppen nem hangosan beszél hozzám, hanem a fejemben.

De kezdjük a történettel: Mia Robinson egy cseppet sem hétköznapi 17 éves lány, hiszen városa, Nioba folyamatos "terror" alatt van. Minden éjjel elárasztja egy fekete hullám, mely nyomán káosz marad. Minden nap megváltozik a város alaprajza, épületei és lakói. Így mikor a jóképű, ám cseppet hóbortos tudós, Gregory Lancaster felajánl neki egy asszisztensi állást, rögtön kap az alkalmon, hiszen így mindent megtudhat szülővárosáról. Ettől kezdve pedig együtt lovagolják meg Nioba hullámait...

Ha ez ilyen egyszerű lenne. :) De jönnek a konfliktusok: kalandra vágyó unokaöcsi, démoni professzorok, ijesztő sütögető temetkezési vállalkozó, bolond család, szexi könyvtárosnő, és a többi, és a többi...
A karakterek kedvesek és könnyen az ember lánya szívéhez nőnek. Nem beszélve a fantasztikus világról, amelyet Viki fantáziája megalkotott. Mindenről részletes információt kapunk, ami közelebb hozza a történetet és végre nem azon kell agyalni, hogy akkor ez hogy is van, meg miért így van. Mindenre választ kapunk!
Ami a legpozitívabb a regényben, hogy semmihez sem hasonlítható. Mert valljuk be, mostanában túl sok az egy kaptafára íródó könyv (pl.: sok Szürke ötven árnyalata utánzat, sok Éhezők viadala mintájára megírt, sok vámpíros, blablabla könyv van), ezért üdítő, ha kezembe kerül egy olyan tünemény, ami egyedi. És ráadásul még magyar szerző koponyájából pattant ki! Ilyenkor olyan büszkeség tölt el!

A Niobai Egyetem Bölcsészettudományi Kar Okkultizmus Intézetének Könyvtára semmilyen felelősséget nem vállal az alulírott személyt a könyvtár épületében érő bárminemű baleset, indokolatlan áldás, csonkítás, mentális vagy fizikai tortúra, emléktörlés, kivégzés, hirtelen halál vagy megtébolyodás esetén. Az alulírott személy értéktárgyaiért, lelkéért, elmeállapotáért és szüzességéért szintén nem vállalunk felelősséget. Amennyiben a könyvtár egy dolgozója vagy állományának egyik darabja lopási kísérleten éri az alulírott személyt, az érintett tanszék vezetője elé idézzük, és gyorsított eljárással megfosztjuk a lelkétől vagy az örök üdvösségétől.
 Ezek után senki ne mondja, hogy a BTK egy unalmas hely! :P (Jómagam is oda tartozom.)

Visszatérve, már a fenti idézet is tükrözi, hogy egy önálló világról van szó, melyről aprólékos információkat kaphatunk a regény olvasása közben. Remélem, hogy visszatérünk majd Beryllbe vagy Niobába, hogy jobban megismerhessük a három hold uralta világot és a Lancaster família történetét. Mert én még látok benne fantáziát!

Összegzésül: Nagyon jól felépített, ötletes világ tárul az olvasó elé, ami beszippant, jól felráz, azután teljesen megváltozva visszaejt a való világba. Csak győzzél utána magadhoz térni és visszakapcsolódni a hétköznapokba. A karakterek is kellően kiforrottak, legyen szó Miáról, Lanceről vagy a mellékszereplőkről. Utolsóként egy tanáccsal szolgálnék: aki teheti, utazzon el Niobába, mert garantált a megtébolyodás és a felhőtlen szórakozás! :D

- Régen olyan jó fiú voltál - sóhajtotta keserűen. - Együtt szedtük fel a nőket; tőlem kértél pénzt, ha új kocsi kellett, mert az előzőt összetörted; én tussoltam el, amikor gondatlanságból megölted az egyik miniszter lányát... aranyidők voltak. /by Lancaster kormányzó/
P.S.: a rajzok is fantasztikusak! Próbálok néhányat itt is megosztani, a többit megtaláljátok Vikinél!
2014. január 1., szerda

Remény a reménytelenségben

És sose hagyjon el benneteket a remény!
Suzanne Collins: Az éhezők viadala trilógia

Azt hiszem, ez az a regény, amit nem kell külön ismertetővel ellátnom, mivel a legtöbben már látták a filmet és/vagy olvasták a könyvet. Magam is először a két filmet láttam, majd a végkifejlet iránti kíváncsiságomból kifolyólag nekiestem a trilógiának. És nem bántam meg!
Katniss Everdeen, a lány, aki lángra lobbant, sok mindenkinek meghódította a szívét. Önzetlensége, áldozatkészsége, kedvessége és harciassága egy olyan újfajta női karaktert teremtett mind a young adult és a poszt-apokaliptikus sci-fi irodalomban, amellyel eddig még nem találkoztunk.
A regényekről megpróbálok spoilermentesen értekezni, viszont a kötet alapszituációját ismertetni fogom.

A kiindulópont: Amerika néhány évtized/évszázaddal később. Az emberiség nagy része kipusztult, most már Panemnek nevezik az "országot". A Kapitólium a luxus és az irányítás központja. Rajta kívül helyezkedik el a 12 (valaha 13) körzet, amik a Kapitólium számára termelnek. Már az első filmben megtaláltam az összefüggéseket a Római Birodalom politikájával, struktúrájával. Ezt először a nevek erősítették meg, majd a harmadik kötetben említett Panem et circenses ("kenyeret és cirkuszt") erősítette meg ezen teóriámat. A körzetek a provinciák, a Kapitólium pedig a római köztársaság/császárság. Az elnök figurája pedig nagyon emlékeztet engem Sulla diktátor alakjára.
Tehát maga az alapszituáció nem is olyan ismeretlen, ha jobban belegondolunk, valóságos volt valaha. Bár a mai felvilágosult kultúra fenntartásokkal áll hozzá az erőszakhoz, bele kellene gondolnunk, hogy a valaha élt hétköznap embere számára kikapcsolódást, szórakozást jelentettek a gladiátorjátékok, nyilvános kivégzések, emberáldozatok. És nem is kell annyira messzire menni, hiszen a középkorban is léteztek még a nyilvános kivégzések, sőt, a mai Amerikában is nyugodtan beülhetnek bizonyos érintettek egy halálraítélt kivégzésére! És itt nem visszamaradott országokról beszélünk, hanem egy nagyhatalomról.
Panemben is hasonló a helyzet. Egy 74 évvel azelőtti lázadást megtorlásaként a hatalmasok úgy döntöttek, hogy a fellázadt körzeteket megbüntetik. Minden évben, emlékeztetve őket engedetlenségükre, megrendezik az Éhezők viadalát, melyen egy-egy 12-18 év közötti fiút és lányt sorsolnak ki a körzetekből, akik megküzdenek a viadalon. Csak egy nyertes lehet, akire utána jólét és pénz vár.
Katniss nem sorsolás útján kerül a játékba, hanem kishúga helyett, önként jelentkezik. Így kerül össze Peetaval, akivel meg kell tanulnia összejátszani a túlélés végett.

– Úgy érted nem fogsz megölni senkit? – kérdezem bátortalanul. – Nem, amikor eljön az idő, biztosan én is gyilkolni fogok, mint mindenki más. Nem adom fel küzdelem nélkül. Csak azon töprengek, bárcsak lenne valami módja, hogy…megmutassam a Kapitóliumnak: nem vagyok a tulajdonuk. Hogy több vagyok, mint a Viadal egyik kelléke – magyarázza Peeta.

Katniss és Peeta kapcsolata hullámvölgyek halmaza. Hiszen Katniss sosem foglalkozott a szerelem gondolatával, mivel gyerekkorától kezdve gondoskodnia kellett a családjáról. Egyetlen fiúval állt csak kapcsolatban, Gale-lel, akivel együtt jártak vadászni. Így érthető is, hogy a 16 éves lány miért jön zavarba, amikor Peeta szerelméről van szó. Ez néha már-már kicsit zavaróvá vált, kicsit hisztinek éreztem, de nem tudom, hasonló helyzetben én hogyan cselekednék...
Ami igazán megragadott, az Katniss és Cinna kapcsolata volt. Valahogy nagyon sikerült Collinsnak eltalálni ezt a karaktert, aki a bizalom oszlopa volt Katniss számára. Szerintem nélküle kisebb lett volna a túlélés esélye.
Milyen lehet egy olyan világban élni, ahol egy gombnyomásra az ember asztalán van az étel? Mivel tölteném az időt, amit most élelemgyűjtésre fordítok, ha ilyen könnyen tudnánk élelmet szerezni? Vajon mivel töltik napjaikat a kapitóliumi emberek, azonkívül, hogy feldíszítik a testüket, és izgatottan várják, hogy befusson az újabb kiválasztottszállítmány, és a gyerekek legyilkolják egymást az ő szórakoztatásukért? Ahogy felnézek, Cinna a szemembe bámul. – Milyen hitványnak láthattok ti bennünket – mondja.
Ugyanígy Haymitch is nagy szerepet játszott, hiszen bármennyire is taszító személyisége volt kezdetben, azért az utolsó kötet végére kiderül, miért is olyan, amilyen.
– … Katniss, amikor az arénában leszel… – kezdi. Aztán elhallgat. A homlokát ráncolja, úgyhogy tudom, máris sikerült csalódást okoznom neki. – Mit csináljak? – kérdezem védekezően. – Ne feledd, ki az ellenséged – fejezi be a mondatot Haymitch.
Finnick volt az, akit még nagyon megszerettem. Kicsit úgy éreztem, Katniss férfi változata, bármennyire is más a történetük. Hasonló traumákon mennek keresztül, viszont hasonlóan kitartóak és megfontoltak.
De még így is jobban jársz, ha nem adod fel. Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel.
Ha már ezeknek a karaktereknek szenteltem néhány pillanatot, muszáj Gale-t is megemlítenem, aki a "szerelmi háromszög" egyik csúcsa. És ő az, aki a harmadik kötet első felében életben tartotta Katnisst.
Megpróbálom elképzelni azt a világot, amelyben sem Gale, sem Peeta hangját nem hallhatom. A kezük nem mozdul többé. A szemük nem pislog. A holttestük mellett állok, egy utolsó pillantást vetek rájuk, majd kimegyek a szobából, ahol kiterítve fekszenek. De amikor kinyitom az ajtót, és kilépek a világba, csak a rettenetes üresség vár. A jövő csak valami szürke semmit tartogat számomra.
És itt már be is mutattam azt az érzelmi kavalkádot, ami az utolsó kötetben Katniss lelkében kavarog.
A sok idézettel és írással szerettem volna megmutatni, mennyit jelentett nekem a könyv. Mert ritkán találkozik az ember olyan young adult regénnyel, aminek több mondanivalója van, mint a felszín. Az éhezők viadala trilógiában olyan mélységek rejlenek, melyek tabu témákat feszegetnek. Mert, mint már fent említettem, nem is nagyon különbözünk a Kapitólium embereitől. És bennem is felmerült a végén a kérdés, vajon mi történne hasonló helyzetben a világunkkal? Tényleg képesek lennénk ilyen kegyetlenségekre az életben maradásért és a hatalom megtartásáért? De vajon lennének-e olyanok, akik szembe mernek szállni a hatalommal? És ami tényleg odatette nálam arra a képzeletbeli "i"-re a pontot, azok az áldozatok voltak, amiket a lázadás megkövetelt. Mert hiába sírtam és értetlenkedtem az áldozatokon, később, jobban belegondolva rájöttem, hogy áldozatok nélkül nincs siker. Ezért nem egy limonádé regénnyel állunk szembe, hanem egy komoly történettel, amelyben áldozatokat hoznak, lemondanak és küzdenek.

Utószóként pedig az az idézet, amitől már nem bírtam visszafojtani a könnyeimet... (Aki olvasta a trilógiát, érteni fogja, többiek számára SPOILER).
A túléléshez nem a Gale-ben lobogó t űzre, a lelkében izzó haragra és gyű löletre van szükségem. Abból ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti – a pusztítás helyett. Nekem az ígéret kell, hogy bármilyen szörny ű veszteségeket szenvedtünk is el, lehet folytatni az életet. És minden jóra fordulhat. Ezt pedig csak Peeta tudja megadni nekem. Ezért aztán, amikor suttogva azt mondja: „Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?”, azt felelem: Igaz.

Ki itt belépsz... :)

Kedves Olvasóm!

Örülök, hogy meglátogattál, vagy csak idetévedtedben itt ragadtál! Olvasmányaimról, véleményeimről és a számomra kedves könyvekről olvashatsz! Jó böngészgetést! ;)

Athala

Molyolás :)

Rendszeres olvasók

Népszerű bejegyzések