2016. szeptember 16., péntek

Nick Cutter: Mélység

Van egy bizonyos mélység, ahol a lélek már nem tud összhangba kerülni a környezetével. Nem a sötétség miatt. Az ember addigra már megszokja – legalábbis annyira, amennyire meg lehet szokni. Nem is a mérhetetlen csend, vagy az üresség, vagy a melegséget, bizonyosságot adó bármilyen életforma hiánya miatt. Nem a nyomás az oka. Még csak nem is a tudat peremén örökké motoszkáló halálfélelem. A valószerűtlenség érzése az. Mintha az emberhez már nem tartozna hozzá a teste, mert lelépett a faja által rég kitaposott ösvényről. A dolgok álomszerűvé, lényegtelenné válnak. Vigaszt keres az ismerősben, próbál visszamenekülni azokhoz a dolgokhoz, amiket ért, de ezek már sokkal, de sokkal nehezebben megfoghatók. Az emlékek megfakulnak. Az emberekből töredékek maradnak, mert már feladod, hogy teljesen emlékezz rájuk.
Különös ​​járvány tizedeli a világot: a Kórtól az emberek elkezdenek felejteni. Előbb apró dolgokat, mint például hol hagyták a kulcsaikat, majd később egészen komolyakat, kezdve a vezetéstől a beszédig. Végül a testük elfelejt működni, és meghalnak. Gyógymód nincs – egészen egy szenzációs felfedezésig. Kutatók a Csendes-óceánban, a Mariana-árok mélyén találnak egy ambróziának elnevezett anyagot, ami az első vizsgálatok alapján nem csak a Kórt, de minden más betegséget is képes meggyógyítani.

Nick Cutter: Mélység

Stephen King könyvein felbuzdulva elég sok mindenre rárepülök, aminek a leírása akár idézőjelben is tartalmazza a horror szavacskát. Arról nem is beszélve, hogy az Agave kiadó kezéből került ki az eddig számomra teljesen ismeretlen Nick Cutter regénye - a modern horror és science fiction szimfóniája! Az oldalakat falva mintha egy jól megkomponált, balladai szépséggel megírt ódát olvastam volna. Tévedés ne essék, King egyaránt szépírói vénával van megáldva, de a Mélység-ben mindez egy magasabb szintre lép. 

A "költői képek", a hasonlatok, az érzelmek, a múltba tekintések, a félelmek, a vágyak megfogalmazása mesteri, és meg kell említenem itt a fordítót (Tillinger Zsófia), aki nélkül mindezt nem sikerült volna ilyen magaslatokban átérezni. Hiszen mit ér egy jó történet, ha silány a fordítás (nagyon erősen próbálok nem az Anita Blake későbbi köteteire koncentrálni...). Ezt a gyönyörűséget hangsúlyozandó a bejegyzést tele fogom tűzdelni szebbnél szebb finomságokkal:
A félelem magas hangon énekelt az ereiben – kínzó ária volt ez, amelytől a csontvelejéig kirázta a hideg.
A történet színhelye talán az egyik legfélelmetesebb hely - számomra legalábbis. Ötvöződik a sötétség, a mélység, a stressz és persze a klausztrofóbia és a felejtéstől, a Kórtól való rettegés. Lehet, hogy a saját félelmeim miatt éreztem még nyomasztóbbnak, de merem állítani, hogy a Ragyogás után ez okozta nekem a legtöbb szorongást, de ennek ellenére nem tudtam megállni. A másik érzelem, amit kevés könyv vált ki belőlem: a borzalom. Mert emberek, olyan dolgok történnek ott a mélyben a parányi kutatócsoport tagjaival, amiktől kirázott a hideg! Ha filmnézés közben találkozom ilyen jelenettel, nagyon egyszerűen eltakarom a szememet, amíg snitt, haladunk tovább. Ez igen nehézkes lett volna egy könyv esetében. Nem is beszélve az elrugaszkodott, teljesen őrjítő végkifejletről!!!


!!!SPOILER!!!

Ezmiezmár??? :O Elsőre az agyam képtelen volt a megoldás befogadására... Ősi lények, akiket száműztek a Földről, de mindig is visszavágytak... Rögtön a bukott angyalokra asszociáltam, mert az én agyam mindig mindent meg akar magyarázni, de nem. Ezek a valamik Nick Cutter saját agyának, morbid, beteg szülöttei. Ha Luke helyében lettem volna, rájuk vágtam volna az a képzeletbeli ajtót, és jól elküldtem volna őket melegebb égtájakra, vagy feláldozom magam, csak nehogy elszabaduljanak. A tetőponton, amikor kiderül, kik ők és mik a céljaik, nagyjából az összes mozaikdarab a helyére került a fejemben és gondolkozni kezdtem, vajon mi lesz a befejezés. De erre nem számítottam... Ugyanis az utolsó oldalakon Kingtől eltérően, Cutter még a remény halvány szikrájától is megfosztja olvasóit. És bár nem írja le az emberiség pusztulását, a kedves olvasó rögtön tudja. Ez ellőtte nálam a pöttyöst, emiatt nem tudtam elaludni, és ezért gondolkoztam még napokig egy kérdésen: MIÉRT?!!!

SPOILER VÉGE!!!

Nem ugyanaz a víz itt lent. A víz, ami kifolyik a mosdócsapból vagy bugyog a játszóterek szökőkútjain. Kádakat és medencéket tölt meg, na és persze az óceánt – azonban egy bizonyos mélységben a víz sorompóként választja el az embert mindattól, amire emlékszik, amiről azt hiszi, ismeri. Csapdába kerül benne, a játékszerévé válik. Az összpontosítás szétmállik. A gondolatok megváltoznak. A nyomás. A nyomás. A lélek nem tud vele mit kezdeni. Nem is kellene, hogy tudjon. Az embert nem erre alkották. Megvan az oka, hogy nem él itt lent semmi. Vagy legalábbis semminek sem szabadna.
Esküszöm, ez volt az utolsó idézet, bár még van néhány csodálatos a tarsolyomban, remélem, hogy ennyi elegendő volt ahhoz, hogy az ilyen téma iránt érdeklődők futva szerezzék be a kötetet, és hozzám hasonló rohamtempóban be is fejezzék.

10/10 - minden kétséget kizáróan!!! :)

-> Beszéljünk a helyszínről: a Mariana-árok, ami mélyebben van, mint az Everest csúcsa, szóval van ám itt mélység és sötétség...

0 megjegyzés:

Ki itt belépsz... :)

Kedves Olvasóm!

Örülök, hogy meglátogattál, vagy csak idetévedtedben itt ragadtál! Olvasmányaimról, véleményeimről és a számomra kedves könyvekről olvashatsz! Jó böngészgetést! ;)

Athala

Molyolás :)

Rendszeres olvasók

Népszerű bejegyzések