11/22/63 - Kennedy halott avagy mégsem?

– de a múlt, mint tudjuk, csökönyös. Nem akarja, hogy megváltoztassák.

Jake ​Epping kisvárosi angoltanár, jóképű, művelt, harmincas fiatalember. Tüdőrákban haldokló öreg barátja, Al egy napon hajmeresztő titkot oszt meg vele: tudja a módját, hogyan lehet visszamenni a múltba, és némi leleményességgel megváltoztatni a jövőt. Megkéri Jake-et, mivel maga már nem képes rá, hogy előzze meg azt az eseményt, amelytől ő Amerika és a világ romlását datálja: akadályozza meg Lee Harvey Oswaldot Kennedy meggyilkolásában.

Stephen King: 11/22/63

Már régóta volt parkolópályán a sorozat (lévén mégiscsak két kötettel állunk szemben), de most megsajnáltam, no meg eleget hallgattam már párom noszogatását, hogy igenis olvassam már el, mert ez egy NAGYON jó könyv és csak rám vár, hogy megnézhessük a nemrég elkészült sorozatot. Amit persze nem voltam hajlandó addig megnézni, amíg a könyvnek a végére nem járok. Nem akartam, hogy összezavarja saját kis fantazmagóriáimat. Szóóóval... Nagy, levegő, felkészülni, és RAJT!

Mert mi tagadás, a történetet egy nagy maratonnak éreztem, pörögtem az események, futottunk Jake/George mellett élete versenyében, s néha, ha megbotlottunk, lépj a START mezőre-módon kezdtünk mindent elölről. És talán ez volt a leggrandiózusabb, legeredetibb ötlet, amivel eddig találkoztam. Mert nehogy már túl egyszerű legyen ez a jó kis időutazósdi, ááá, dehogy, hozzunk csak szabályokat, ami a mai sci-fi/fantasy-k többségéből hiányzik DE hogy is működhetne egy világ szabályok nélkül. Most pedig nem spoilereztem, eskü, bárki, aki elolvassa a fülszöveget tisztában lehet a fent említett tényekkel, szóval ismét egy olyan leírás, ami a fél könyvet lelövi, no de sebaj. Fiúk-lányok, Stephen Kingről beszélünk! Aki legalább egy NAGY (500 oldal felett kezdődik) könyvét olvasta, pontosan tudja, hogy hiába próbálkozik a kiadó/nyerspolgár a poénok lelövésével, esetében annyi van, hogy csak kacagunk egyet és elmerülünk a betűk tengerében. De elkanyarodtam a cselekménytől...

Jake, az átlag amerikai angoltanár (irodalmi utalások tömkelege, nyami ^^), éli a maga szerencsétlen, ingerszegény életét, amíg kedvenc büfése, Al be nem avatja kamrájának titkába. A sötét, szűk hely egy általa "nyúlüregnek" nevezett időkapu, amely mindig 1958. szeptember 9-re repíti vissza kedves karaktereinket (persze egyesével, az nem derül ki, hogy több ember is képes lenne átkelni). Mivel Alnál tüdőrákot diagnosztizálnak, fel kell hagynia tervével, hogy megmentse JFK-t, s kénytelen beavatni Jake-et, kérve annak segítségét. Jake pár oldalas vívódás, ide-oda ugrálás után végül rászánja magát, hogy kísérletet tesz, mennyiben érvényesül a pillangóhatás egy kisebb változtatás esetén. 

Ekkor érkezünk el a kedvenc King féle fogásomhoz: Jake egy ismerősének családját szeretné megmenteni Derry-ben. Derry egy kitalált városka Maine államban, s elég sok King regényben játszik szerepet. Sőt, Stephen nem áll meg itt, belefűzi a történetbe a Derry-ben korábban történt furcsa eseményeket is, amelyekről bővebben Az című eposzában értesülhetünk (jelenleg ezt molyolom, és olyan jó, hogy nemsokára erről is írhatok beszámolót). A Derry-i főpróba után Jake/George újraindul, majd elkezdi a hosszas várakozást Lee Oswald visszatéréséig (talán 1962 nyara?). De nem ugrunk ám ennyi évet előre, indulhat az élvezetes személyes kerettörténet felvezetése, amely Jake karakterének fejlődéséhez, és az 50-es/60-as évek megéléséhez vezet. 

Személy szerint élveztem a korszakba való beilleszkedést, nem ismervén ki magamat annyira ebben az érában. Jake hasonló véleményen volt, és ha bizonyos események másként alakulnak, talán ottmaradt volna. Az izgalmak és élmények mellől nem hiányozhat persze a romantika, egy kis misztikum (jajj, nem is beszéltem a sárga/zöld/fekete/... kártyás emberről) és persze a történelem. King utószavát elolvasva elámultam, mekkora anyaggyűjtés és idő áll emögött a kötet mögött. Általában nem ragaszkodom a hitelességhez, de a sok fikció mellett, itt kaptunk elég hiteles adatot, tényt, no meg kérdésfelvetést (vajon mi változhat a világban a megmentésével? jobb vagy rosszabb lesz/lett?). 

Az ominózus nap (11/22/63)

A befejezést követően megnéztem a sorozat első részét: James Franco (csöpp-csöpp), de nem voltam teljes mértékben megelégedve. Tudom, nem kéne meglepődnöm már azon, hogy mennyiben különbözik könyv és film, de azért na, alap dolgokat nem szeretem, ha megváltoztatnak... Oda a varázs... Főleg Derry esetében... Hogy hogy lett belőle Holden, Kentucky, azt a fene se tudja... Na, de nem filmkritikáért jöttünk, íme egy kis szelete annak, amit én átéltem/éreztem olvasás közben. 

Le a kalappal, ez Király volt!

Szellemek a fejben avagy hogyan vezessük félre a jóhiszemű olvasót...

Már- már levegő után kapkodva torpantam meg Marjorie impozáns ajtaja előtt, amely egyedüliként vészelte át a renoválást a régi házból. A tömör tölgyfa táblát sötétre pácolták, akár a padlót, és vastag volt, mint a fal, útját állva a barbár hordáknak, faltörő kosoknak és kishúgoknak.

A ​new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért.

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

A visszatérésre nem is lehetne alkalmasabb egy "horror" műfajú regény, azonban még mielőtt az összes rajongó megrohamozná a könyvesboltokat, szeretném leszögezni: ez semmi esetre sem nevezhető horrornak. Sőt, olyan távol áll tőle, mint ide Lothlórien! Inkább hasonlítanám Tom Wolfe szociológiával átitatott műveire, amelyet megbolondítottak egy csepp misztikummal és egy leheletnyi thrillerrel. Elnézést kérek azoktól, akik úgy érzik majd, hogy sok mindent elárulok a történetből, viszont próbálom elkerülni a spoilereket!

Tehát: van egy testvérpárunk, Marjorie és Merry (6-7 év korkülönbség), akik élik hétköznapjaikat, amíg Marjorie egyre furcsábban nem kezd viselkedni. A történet tulajdonképpen három síkon játszódik. Ott a régmúlt, amit a nyolcéves Merry szemén át látunk; a közelmúltban írt blog, amely a Megszállottság című sorozatot elemzi; és a jelenben Merryvel készített interjú. Természetesen lényegesen sokat időzünk a régmúltban, hiszen ez az az esemény, amelyért kezünkbe vettük a könyvet. Ekkor került sor a Megszállottság valóságshow forgatására és a Barrett család kálváriájára. Marjorie a kezdődő depresszió jelei után fokozatosan halad a disszociatív személyiségzavar felé. 

Talán az egyik legbosszantóbb az, hogy nem tudjuk felfedni az okokat, lévén, hogy a kis Merry nem vette ezeket észre, vagy csak nem emlékszik rájuk. 

Az apa elvesztette a munkáját, próbálja megtalálni a helyét a világban, s a fokozatosan elhatalmasodó önsajnálat és tehetetlenség során menekülőutat vél felfedezni a vallásban, míg az anya amolyan élettelen báb szerepét tölti be a családban. Komolyan, utólag kezdek rájönni, hogy alig mond valamit, cselekvései pedig egysíkúak (vacsoratálalás, jóéjt puszi, sikertelen próbálkozások a patriarchális társadalomból való kiugrásra). Az egyre emelkedő gyógyszer- és orvosi számla miatt a család anyagi gondokkal kezd küzdeni. Ezt nagyon példásan Tremblay egy nyolcéves kislány szemével érzékelteti: már megint spaghetti a vacsora, csak nincs saláta; narancslé helyett vizet kell fogyasztani, stb. Piros pont!

Marjorie állapotának fokozatos romlása miatt az apa kételkedni kezd az orvostudományban és a természetfeletti felé fordul. Wanderly atya próbál segíteni a családon, azonban a házba csődített forgatócsoport talán nem a legmegfelelőbb eszköz erre. A spirituális segítséget így az egész világ elé tárják, akik a mai médiát ismerve abból indul ki, hogy az egész fikció, a cél csupán szórakoztatás. Mint ahogy azt várnánk, a sok ember jelenléte nemhogy javítani Marjorie és a család elmeállapotán, a meg nem akadályozható romlás felé taszítja őket. 

A cím igazán találó, figyelembe véve Marjorie elmeállapotát és annak tüneteit. Írónk egyik legjobb húzása az olvasó kételyek között tartása, ugyanis mi magunk sem tudjuk eldönteni, a lány mindezt bizonyos morbid szórakozásból megjátssza, esetleg ténylegesen pszichiátriai eset vagy neadj Isten gonosz démonok által megszállott.  

Viszont többet írni nem merek, mert akkor már nem lenne, mit olvasni. :) A történet önmagában nem rossz, de horrorként nem állja meg a helyét. Hiányzik belőle a klasszikus rémisztgetés, az entitások, a misztikum. Igaz Tremblay nyitva hagyja a végét, hogy legyen min agyalni, mégis, ez inkább bosszantó volt, mint izgalmas. Arról a bizonyos ördögűzéses jelentről pedig szívem szerint nem beszélnék, mert no comment...

Olvastatta magát, érdekes volt, de nem ezt vártam, és ez valahogy az egésznek a varázsát elvette...

A mai nap margójára: Csontváry kiállítás

Alapvetően nem szoktam hirtelen felindulásból elkövetni semmit, de ezt most kénytelen leszek!

Felháborodás a köbön, kiakadás, fagyhalál, stb.

Karácsonyi ajándék: kiállítás jegy, hogy végre igényesen tölthessük délutánunkat a nagycsaláddal. Egy művészeti kiállítás ugyanis eddig ezt a szolgáltatást nyújtotta. Eddig...

Szomorúan kell közölnöm, kedves Mindenki, hogy az őskáosz nagyobb szervezettségűnek nevezhető a mai nap megtapasztalása után. A kiállítást előtti "keresztút" végén egy csodálatos művész remekműveit tekinthettük meg, azonban ezt az elfagyott végtagokkal és kissé próbára tett idegekkel nehezen lehetett úgy élvezni, ahogyan a kultúrát kedvelő ember szeretné.
Kezdjük az elején: 14:45-kor érkeztünk a helyszínre, ahol már kígyózó sor fogadott, és közölték velünk, hogy a 13:00-ra váltott jegyekkel rendelkezők sem jutottak még be az objektumba. Ezek után esélyt sem láttunk arra, hogy mi a 15:00-ra szóló jegyünkkel időben bejussunk.

Lapszéli jegyzet: Kedves Jegymester! Megértem én, hogy minél több jegyet szeretnének eladni, hiszen ebből a kereset, profit, PÉNZ, de kérem, azért legyenek kedvesek legközelebb végiggondolni, hogy egy ekkora kiállítóhelyre hányan férnek be!!! Ne nekünk kelljen kint, a mínuszban várakozni, amíg a szervezők, eladók dőzsölnek a jó melegben. Remélem, senki nem fázott meg vagy fel!

16:15 után értünk majdnem célba, amikor kitört a tömeghisztéria (#parasztlázadás), hiszen méltatlankodni kezdtek a 16:00-ra érkezők, hogy ők bizony bejutnak, bármi áron! Köszönjük magyar nemzet, így szeretünk, hiszen "parasztok" mindenhol kellenek, és elkerülhetetlenek (tisztelet a kivételnek).  Egy szó, mint száz, bejutottunk, csak kár, hogy mindezt Karácsony szent ünnepe után, barbár körülmények megtapasztalását (tülekedés, káromkodás) követően tehettük.

#betelt a panaszkönyv (nem vicc, a bizti-boyok mondták:))

A sor vége ködbe vész...

De hogy magáról a kiállításról is essen pár szó. Csontváry géniusza megkérdőjelezhetetlen, hiszen zseniálisan kombinálta a színeket, csodálatos műveket hagyott az utókorra. Szép volt mindent együtt látni, azonban a kiállítás rendezésben is voltak kivetnivalók. Csak pár példa: egy egész teremnyi üres keret, amely az ismeretlen helyű műalkotásokat hivatott szimbolizálni (tudom, modern kor, fú de menő dolog ez a szimbolizmus, de azért ezt ne!) Kettő: voltak átvezető folyosók/termek, ahol fénycsóvák, vagy fehér falú, labirintus jellegű, ismét szimbolikus "valamik" fogadtak. Hmmm...

Kiállítás szervezés: 4/5
A mai nap megszervezése: -1/5
Műalkotások: 5/5

Hazatérés Thomas Hardy módra

Minket, férfiakat, már ilyen fából faragtak: a leghevesebb lángolás kellős közepén is engedünk egy múló szeszélynek valaki más iránt, de ettől az igaz szerelem csak erősebb lesz, mint valaha.

Hardy regényének igazi hőse tulajdonképpen maga az egdoni pusztaság, ez a vad, végeláthatatlan tájék, a hanga és a fenyér betöretlen, fenséges világa. Ennek a földnek különös, kiismerhetetlen arculata a legszélsőségesebb emberi szenvedélyek vonásait viseli, s természetszerűen válik hatalmas, tragikus indulatok színterévé. Eustacia Vye, akinek magányos alakját, mikor először pillantjuk meg, az éjféli sötétség és a pogány örömtüzek fény-árny játéka rajzolja ki a horizontra, gyűlöli az egdoni pusztát, s mindent elkövet, hogy szabaduljon innét. Szenvedélyeink váltakozása, egész karaktere mégis ezzel az időtlen pusztasággal rokon, baljós és gyönyörű figurájában mintha ennek a földnek a szelleme testesülne meg. A belőle áradó babonás erőnek válnak játékszerévé a regény szereplői, így sodródnak a sorsuk és jellemük szabta úton: ki-ki tragikus végzete, vagy boldogsága felé. 

Thomas Hardy: Hazatérés 

Néha, a sok pörgős sci-fi, fantasy és disztópia után csömört érezvén kezembe akad egy-egy régi "kincs". Így futottunk egymásba Thomas Hardy Hazatérés című regényével, amely az Egy tiszta nő után a második legkedveltebb története. Mint minden esetben, most is megkerestem az eredeti címet: The Return of the Native, amely szabad fordításban a gyökerekhez való visszatérésre utalna. Ez alapján, bár a mű központi alakjának mindenki a vad Eustaciat tartja, Clym Yeobright a történet tényleges főszereplője. De ne rohanjuk ennyire előre. :)

Eustacia Vye

A hosszú tájleírást követően - Hardy itt Edgon pusztáinak fenségességét mutatja be - szép lassan megismerkedünk a hely állandó lakóival. Feláll a konfliktus helyzet, amely egy megakadályozott esküvő miatt alakul ki. A későbbiekben kibontakozik ennek oka, illetve mi magunk gondolkodóba esünk, talán nem indokolatlanul szólt-e közbe a sors. Damon, a mérnöki végzettségű "kocsmatulajdonos" cseppet Heathcliff-i karakter a maga nyugtalan, forrongó, kissé nyers módján. Szeretné elvenni Thomasint, aki mindennek a teljes ellentéte. Bájos, gyengéd és naiv teremtés. Az ember első gondolata: teljes életképtelenség (már elnézést kérek, de mindig a bárányok jutnak az ilyen karakterekről az eszembe). Kisebb kellemetlenségek állnak csak az útjukban, no meg Eustacia, Damon korábbi és jelenlegi nagy szerelme. A táblán a figurák, mikor érkezik a hír, hazatér Clym Yeobright Párizsból. Eustacia ezt hallva, felépít magában egy elképzelt világot, hogyan szerzi meg magának az ismeretlent, aki kiragadja őt az unalomból és egyhangúságból.

Éééés útnak indul a történet. Lassan, de biztosan haladunk a végkifejletig, amely tanító szándékot is rejt magában, de a Hardy-tól megszokott csavar sem maradhat el.

Talán Thomas Hardy ismerteti leghűbben a 19. századi köznép életét és viszontagságait. Vitathatatlanul és pont. Míg Tess egy tiszta, önzetlen, ámde naiv nőt alakít (apróbb vonásaiban hasonlít Thomasinra), addig Eustacia mindennek az ellenkezője. Önző, rideg, törtető személy, akiben az olvasó nehezen találja meg az értéket, s a kedvelni valót. Damonnal a tökéletes antihősök, ám mégiscsak hősök. Hiszen emiatt az esendőség miatt láthatjuk meg bennük önmagunkat. Az embereket mindig is az előrejutás, törekvés ösztönözte. Thomas Hardy zseniálisan ábrázolja ezeket a negatív értékeket, a kapcsolatok hátulütőit és az apróbb, de jelentős problémákat, ami lehet egy elmulasztott kopogás vagy egy makacs ember haragtartása.

Őszintén: nem tudom eldönteni, melyik történet állt közelebb hozzám... Talán mégis csak Tessé, de valószínűleg a terjedelme és kidolgozottsága miatt. Hardy stílusa addigra kiforrottabbá vált, s finomabban szövi az eseményeket. Mégis, Eustacia az, aki emberibbnek tűnt számomra.

Végezetül: alig várom, hogy hozzákezdhessek az Erdőlakókhoz, bár előbb újra el kell merülnöm egy pörgősebb világban. ;)

Why is it that a woman can see from a distance what a man cannot see close?

Hogyan jutsz ki a szenvedés labirintusából? aka Alaska nyomában

Olyan sokan vagyunk, akiknek együtt kell élnünk azzal, amit tettünk, és amit nem tettünk azon a napon. A dolgokat, amelyek nem jól sültek el, azokat a dolgokat, amelyek frankónak tűntek akkor, mert nem láthattuk előre a jövőt. Bárcsak láthattuk volna a következmények végtelen fonalát, amelyeket legkisebb cselekedeteink eredményeztek! De addig nem tudtuk meg, míg a tudás már haszontalanná nem vált.

A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz. Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

John Green: Alaska nyomában

Azt hittem, hogy a Csillagainkban a hiba után már nem tudok ekkora katarzist átélni John Green könyvének olvasása során. Hát, tévedtem... Míg az előbbi könyve olyan kérdést boncolgat, amit bár megpróbálunk megérteni, nem a saját tapasztalatainkon keresztül látjuk. Az Alaska nyomában viszont a "hétköznapi" tinédzser problémáit feszegeti. Mert bárki bármennyire is tagadja, mindenki akkor próbálta ki elsőként a tiltott dolgokat. Cigi, pia, szex... Hiába szeretnénk burokban nevelni az ifjúságot, ezek olyan dolgok, amik a felnőtté váláshoz vezetnek azon a bizonyos rögös úton keresztül. Balhék, lebukások, szerelmek és csalódások. Mindez hozzájárul a jellemünk fejlődéséhez.
Miles-t nevezhetjük a tipikus, hétköznapi gimnazistának, aki egyszer csak kezébe veszi az irányítást és elindul, hogy megkeresse a nagy Talánt. Ehhez szükségesnek tartja az iskolaváltást, és a szüleitől való elszakadást. A fiú különlegessége, hogy híres emberek életrajzait bújja, és mindenkinek összegyűjti az utolsó mondatait.  Beiratkozik abba a bentlakásos iskolába, ahova az édesapja is járt. Itt kezdődik számára az élet. Megismerkedik az Ezredessel, Takumival és Alaskával. Bár Miles a cselekmények elbeszélője, központba helyezi Alaskát, akinek már a neve különlegességről árulkodik. A fiú természetesen első találkozásukkor beleszeret, azonban a plátói csodálat nem igazán vezet végkifejlethez. És persze, amikor véget ér a napok visszaszámlálása, bekövetkezik az az esemény, ami mindent megváltoztat. A gyerekekből egy csapásra felnőttek lesznek.
John Green könyveiben csodálatosnak tartom a filozófiai gondolatokat, amellyel megfűszerezi a fiatalok életét. Sokan elnagyoltnak gondolnák ezeket, de emlékezzünk csak vissza a nem olyan távoli múltra, amikor mi próbáltunk világmegváltót alkotni ennyi idősen. Én emlékszem, hogy minden értékesebb olvasmányom után a dolgok megismerésére és megfejtésére törekedtem. Mindent akartunk! És ez a normális. A tinédzserekben benne van a "mindent-ösztön". Mindent ismerni, tudni, látni, érezni. A regény szereplőire is jellemző ez az akarás.
Nagyon szép jelenetnek tartottam, amikor mindenki elmesélte a legboldogabb és legszomorúbb emlékét. Ezek megosztása alakíthat ki törhetetlen kapcsolatot az emberek között, mert egyszerre tudhatunk meg majdnem mindent az illetőről.
Nem meglepetés, gondolom, az sem, hogy ez a könyv is megríkatott, akárcsak a Csillagainkban a hiba. De el is gondolkodtatott. Miért nem születik több olyan könyv, ami fiataloknak szól és komoly gondolatokat boncolgat. Ahelyett, hogy a sok szemetet olvastatnánk, vagy éppen kaland-/szórakoztatóirodalmat (ami természetesen nem szemét) a fiatalokkal, ezeket a könyveket kéne a kezükbe adni, beszélgetni a bennük felmerülő kérdésekről, a félelmeikről, örömeikről, hiszen ebben az időszakban nem csak a legfogékonyabbak, de a legsérülékenyebbek is.

A végére érve, felsóhajtottam és elgondolkoztam. Hogy lehet, hogy John Green ennyire belelát a fiatalok lelkébe? Csodálatos...

Thomas Edison utolsó szavai: „Olyan gyönyörű odaát” Azt nem tudom, hol lehet, de hiszem, hogy ott van valahol, és remélem, hogy gyönyörű.

Futu.re avagy a vég kezdete

Semmihez sem kezdünk az öröklétünkkel. (...) Írtak egyetlen nagy regényt az elmúlt száz évben? Forgattak nagyszerű filmet? Tettek nagy felfedezést? Egyre csak a régi dolgok jutnak az eszembe. Semmit nem tudtunk kezdeni az öröklétünkkel. A halál nógatott bennünket, Jacob. A halál arra késztetett, hogy siessünk. Hogy használjuk az életet. Korábban mindenütt ott láttuk a halált. Minden rá emlékeztetett. Ez a rend: kezdet és vég.

Egy olyan jövőben járunk, ahol századokkal korábban felfedezték a halhatatlanság szérumát. Amerikában csak a leggazdagabbak juthatnak hozzá, Oroszországban csak a politikai elit, Európában viszont alanyi jogon jár a halhatatlanság mindenkinek. Az iszonyatosan túlnépesedett Európában az emberek gigantikus tornyokban élnek, és a halhatatlanságért cserébe le kell mondaniuk arról, hogy gyerekük legyen. A törvény ellen titokban vétkezőket a rendszer elit kommandója keresi – melynek a regény főhőse is a tagja.

Dmitry Glukhovsky: Futu.re 

Kedvenc szereplő(k): Jan, Annelie, Devendra

Hagytam egy fél napot, hogy leülepedjenek bennem az események. Tegnap este ugyanis nagy "zabát" tartottam, és pár óra alatt befaltam a maradék 300 oldalt. Fúúú... Nekem ez az első Glukhovsky könyvem és rendesen beledöngölt a földbe. Megrágott, visszaköpött, majd újra rágott. Mindezt azért, hogy rájöjjek, hogy amit kezdetben utópisztikus regénynek gondoltam, egy hatalmas fordulat után teljes valójában antiutópisztikus regénnyé változott. Ritka kincs ez a modern science fiction irodalomban. Belevinni az emberiség aktuális problémáit, harcait, vívódásait úgy, hogy a végén gondolkozni kezdj rajta, megéri-e egyáltalán megvárni a mocskos jövőt, amit a tudomány ígér... Nem kell megijedni, nem vagyok pesszimista vagy depresszív személyiség; gyanús, hogy mindez még a visszhang. Mik is ezek az aktuális dolgok? Túlnépesedés, népvándorlás, keleti konfliktusok, Amerika mindenbe bele akarok szólni politikája, Oroszország elzárkózása, és még sorolhatnám. 

A szívem szakadt meg, amikor Jan bejárta a számomra kedves, csodálatos helyeket, s helyükön már csak kompozit és beton tengereket talál. Barcelona, Toszkána, Strasbourg, Berlin. És így múlik el a világ dicsősége... 

Jan 29 éves, amikor megismerjük. Halhatatlan, árva és internátusban nőtt fel. Hogy jobban megismerjük, gyakran visszaemlékezik a gyerekkori, ifjú éveire, mielőtt bekerült a rajba. A Halhatatlanok a Nagy Sándor-i falanxok mintájára létrehozott "magánhadsereg". Ennél jobban nem tudom leírni. Ők azok, akik elvégzik a piszkos munkát. Felkutatják a törvénytelenül gyermeket nemzőket, s a szülők közül egyet beoltanak öregedés-gyorsítóval. Mindezt teljes anonimitásban végzik, fehér Apolló maszkok mögé bújva. Férfiak testvérisége ez, akik mindent megosztanak egymással, s felesküdtek a nőtlenségre. Addig minden normálisan is zajlik, míg Jan különleges megbízást nem kap egy magas rangú szenátortól. A küldetés során megismerkedik valakivel, kinek hatására megrendül a rendszerbe vetett hite, és olyan kérdéseket kezd el feltenni, amikre senki nem akar választ adni.  

A cselekmény során Jan bebizonyítja, hogy hiába a halhatatlanság, az ember akkor is esendő marad. Sokszor elbizonytalanodik, meghátrál, dühös. Mindezt azért, hogy a végén dönthessen saját sorsáról. 

Igazi csemegével találja magát szembe az olvasó. Glukhovsky meglátásai, érzései őszinték, emberiek, ahogy a karakterei is. Az általa alkotott világ pedig lenyűgöző és egyben borzalmas is. Ahogy a tornyokban utaztatott, liftekben száguldottunk és csak néhányszor bukkantunk ki a felszínen, saját klausztrofóbiám is előjött. El sem tudom képzelni, milyen lehet ott élni, szintetikus ételeket fogyasztani, kompoziton lépdelni, ülni és örökké fiatalnak maradni. Az emberek 80%-a ízesített szöcskéket fogyaszt, planktont és hínárt eszik. Ugyanezek boldogságtablettákon élnek, míg a maradék 20% antidepresszánsokon. Emberek .... dobpergés... íme a csodálatos jövő... Még az életkedvem is elment, emellett örülök, ha ilyesmire kerülne sor, én már nem fogom megélni. Azért remélem, hogy Glukhovsky jövőképe nem valósul meg sosem.

Addig is, még egy gondolat a regényből:

Az ember, aki fel tudja törni saját testét, ki tudja iktatni a halálos ítéletet, melyet a DNS-ébe írt a szakállas természettudós. Aki át tudja programozni magát. Átalakítani valakinek a gyorsan romló játékszeréből olyan lénnyé, amely nem romlandó, amely örökifjú, s végre független. Tökéletes. Az ember nem alkotás többé, hanem alkotó lett.

John Keats: Hyperion - másként

Új címet adtam a versemnek. Hyperioni énekek. A vers nem a bolygóról szólt, hanem a magukat titánoknak kikiáltó emberiség elmúlásáról. Annak a fajnak az agyatlan gőgjéről, amely nem átallotta merő gondatlanságból meggyilkolni a szülőbolygóját, s ezt a veszélyes arroganciáját aztán még ki is vitte a csillagok közé, hogy végül egy olyan isten haragja sújtson le rá, akit részben az emberiség nemzett.

Egy pap, egy katona, egy költő, egy tudós, egy nyomozó, egy templomos kapitány és egy diplomata. Hét ember, hét teljesen eltérő életút. S ami közös bennük: a Hyperion.A 29. században az emberiség uralma galaxisokra terjed ki, polgárai gyarmatbolygók százait népesítik be. A Hegemóniát azonban külső és belső veszélyek is fenyegetik: küszöbön áll a háború a barbár számkivetettekkel, miközben az emberi civilizáció életét segítő, kiismerhetetlen MI-k rejtélyes terveket kovácsolnak. A pattanásig feszült helyzetben hét zarándok indul útnak egy peremvidéki bolygó, a Hyperion felé. Úticéljuk a téridő törvényeinek fittyet hányó, legendás Időkripták, és a félistenként tisztelt, rettegett gyilkológép, a Shrike.

Dan Simmons: Hyperion

Kedvenc történet(ek): Rachel, Paul Duré, a Költő

Húha!

Röviden ennyit, bővebben pedig alább áradozok majd. Lássuk ->
Az első pár oldalon még negatív érzéseim voltak, mert hülyének éreztem magam, amiért nem értem a 29. századot. Aztán ez az érzés teljesen átalakult a megszállottság és öröm érzésébe. Hát mégsem vagyok reménytelen eset. Élvezem a sci-fi könyveket! Ehhez hozzátenném, hogy tavaly volt egy gyenge próbálkozásom, amikor elolvastam az Alapítvány első kötetét és nem tudtam folytatni... Szerintem rossz pillanatban kapott el vagy csak szimplán éretlen voltam hozzá. Édesapám el is szomorodott, mert ő nagy rajongó, és az ő ajánlására kezdtem neki. Azután megnéztem az Interstellart, és csodák-csodája, befogadott a világ és én is befogadtam őt. Eleinte nagyon szkeptikusan kezeltem a science fiction irodalmat, mert egyszerűen nem hittem neki/benne. Most rájöttem, hogy ezen művek élvezete és csodálata nem hit kérdése, hanem a döntésé. Márpedig én nagyon elszánt vagyok! Így vettem elő a már évek óta kinézett Hyperiont, hogy márpedig én akkor is erős leszek. Őszintén, nem kellett az erőt használnom, mert sodródtam benne és vele, eggyé váltam a szereplőkkel. Jártam a Lususon, a Maui Covenanton, a Tau Ceti Centerben és persze a Hyperionon is. Együtt úsztam a delfinekkel, repültem sárkányszőnyegen, ugráltam távnyelőről távnyelőre...
A történetről röviden annyit kell tudni, ami a fülszövegben is szerepel. A könyv hátulján még olvasható, hogy a szerkezete a Canterbury mesékhez hasonló, és valóban, ebből a szemszögből tényleg rokonok. Hét zarándok, hét története, különböző stílusban megírva. Mégis mindegyik kapcsolódik valamilyen módon a titokzatos Hyperion bolygóhoz, amivel érthetetlen módon senki sem foglalkozik. Annyi rejtély lengi körül, hogy már-már csoda számba megy, miért ennyire érdektelen vele a Háló. Persze, a történetek végére valamelyest sejthetjük a lényeget, de mégis kellően titokzatos marad, hogy rögtön rohanjunk a következő kötetért. Én legalábbis így tettem.
A legnagyobb respect Dan Simmons-nak, amiért ennyire kifinomultan meg tudta írni a különböző történeteket, hogy annak az embernek a jellemét tükrözze, aki meséli. Hiszen van egy költőnk, egy papunk, egy nyomozónk, egy katonánk, egy konzulunk, egy tudósunk és egy templomosunk. Természetesen különböző egyéniségjegyekkel. A második dicséret a világ felépítéséért. Ami eleinte zavaró volt, az teljes mértékben értelmet nyert a közepére. Külön regényciklust írhatott volna a Háló létrejöttéről, a különböző "szakkifejezésekről" és az egyes bolygókról.
A harmadik, de nem harmadrendű érdeme a szövegben, illetve a világban elrejtett utalások. Nem is pontos megfogalmazás ez... Inkább annyit mondok, hogy egy hatalmas tudású és széles érdeklődésű íróval van dolgunk, aki imád olyan neveket adni dolgoknak, amik utalnak valami általunk is ismert eseményre vagy híres emberre. Nem is beszélve a megalkotott vallások mibenlétére. Fúúúú...
Ahogy látható, picit elragadott magával az egész Hyperion világa. Már mellettem a folytatás, csak arra vár, hogy felcsapjam és felfaljam. Többet nem merek mondani semmiről, hiszen mindennek jelentősége van a sztori kikerekedése szempontjából. Még annyit, hogy a végén elmaradhatatlan a meglepődés és a várakozás érzése. Remélem, a folytatás is legalább ilyen élményt hoz, ha nem még jobbat. Sci-fi rajongóknak kötelező, irodalom kedvelőknek pedig erősen ajánlott!!

A Shrike a Fűtengernél

Végül egy idézet a Shrike-ról, aki mindennek a középpontjában áll. Átível időn és téren, s egy olyan könyörtelen istenség, akihez foghatót egy mitológia sem alkotott még!

A homály egy drogos legszörnyűbb rémálmának fejévé állt össze: részben acél, részben króm, részben csont arc, a fogak mint egy exkavátorral keresztezett robotfarkaséi, a szemek vérrel telt gyémántokon átégő rubinszínű lézerek, a homlokot egy harminc centiméteres, görbe tüske üti át a higanykoponyából szárba szökve, s a nyakat is hasonló tüskék övezik.