A Cimmeria titka...

- A sakk nem társasjáték. Sőt a sakk csak bizonyos szempontból játék, mert valójában a sakk: háború. (...) Következésképpen a sakk izgalmas. - Rámutatott az Allie kezében lévő bábura: - Az nem egy pónilovacska. Az egy huszár, amelyik gyilkol. (...) A futó. Dörzsölt és veszélyes fickó, ráadásul nagy hatalmú. Az én szememben ő a királynő rangon aluli szeretője. - Aztán a magas királyi figurát lengette meg Allie orra előtt: - A király. Majdnem mindig gyengébb, mint amilyennek gondolnád, minden bábu a táblán az ő védelmét szolgálja, miközben ő szinte soha nem segít másnak, mert ha ezt teszi, meghalhat. - Allie az állára támaszkodva figyelt. - Ez olyan mint egy Shakespeare-dráma, csak... bénább.

C. J. Daugherty: A Cimmeria titka

Mint mindenki más, én is úgy kezdtem hozzá a regényhez, hogy azt feltételeztem, ez is egy újabb fantasy kötet, amiben majd kiderül, valaki vérfarkas, vagy vámpír, esetleg varázsló... És nem! Erre szeretném felhívni mindenki figyelmét, mindenféle spoilertől mentesen, hogy egy NONFICTION könyvvel állunk szemben. Tehát minden a valóságról szól. Azonban minden biztosítva van, ami egy izgalmas, letehetetlen könyvhöz kell. :)
Kezdve: bentlakásos iskola Angliában, rejtélyek, eltűnt testvér, szerelem, barátságok, ellenségek.
Allie egy zavarodott lány, mikor megismerjük. Bátyja eltűnése után elindult a lejtőn és egyszerűen nem tud megállni. Szülei már mindent megpróbáltak annak érdekében, hogy segítsék. Végül beíratják Alliet egy nagyon különleges iskolába. Allie azt hiszi elsőre, hogy javító intézet a hozzá hasonló eltévelyedett fiataloknak. Később viszont rá kell jönnie, hogy nincs semmi keresnivalója azon a helyen. Gazdag emberek kis csemetéi járnak ebbe az iskolába, akik semmiben sem hasonlítanak a lányra. A legfurcsább pedig, hogy két fiú is közeledni próbál felé. Carter az igazi badboy típus és bajkeverő, Sylvain pedig a tipikus francia arisztokrata.
Az Éjjeli Iskola pedig egy olyan "csoport", amiről nem kérdezősködhet, nem tudhat és mindez benne van a házirendben. Akkor most hogy is van ez? Itt indul el igazán Allie története.
A Cimmeria titka új élményt hozott nekem a megszokott gimis fantasy-k világába, jobban mondva azok külvilágába. :) Öröm volt olyan könyvet olvasni, ami kicsit közelebb volt a valósághoz, mégis tele volt olyan rejtélyekkel, amik valósak. Engem a Koponyák című filmre emlékeztetett. A kedvenceim Jo, Carter és Rachel volt, viszont nem hiányozhatott a könyvből a tipikus méhkirálynő, Katie sem.
Az egyetlen zavaró tényező a fordítás volt. Előkerültek olyan lehetetlen szavak, mint: tamáskodott -> máig nem tudom, mit jelenthet és ez csak egy a sok közül. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nagyon hű akart volna  maradni az eredeti megfogalmazáshoz, azonban egy magyar fordításnak pont az a lényege, hogy a magyar emberek számára érthető és élvezhető legyen... A hibák nélkül egy olyan friss könyv nyugszik előttünk, amire már rég szükség volt. Tessék vinni és olvasni! :) A folytatás már megjelent Angliában és Franciaországban, úgyhogy remélhetőleg rövid időn belül mi is olvashatjuk.

Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 456
Kiadás ideje: 2012

Eredeti borító: ez kicsit jobban tetszik :)

Lenyűgöző rejtélyek...

Anyának és a családomnak a könyvtár volt a második otthona. Kiskorom óta ott töltöttünk minden vasárnap délutánt. Cirkáltam a polcok között, kihúztam minden kalózos, lovagos, katonás és űrhajós könyvet. Anya mindig azt mondta: – Ethan, ez az én templomom. Az én családom így szenteli meg a szombatot.

Kami Garcia - Margaret Stohl: Beautiful Creatures - Lenyűgöző teremtmények

Hmmm... Vaskos kis kötet, vörös pöttyös, valami új. Előlegnek ennyit. :) És most részletekbe menően.

Első nekifutásra azt hittem ez is Twilight-utánzat... (Valamiért ez a meggyőződés volt bennem az összes vörös pöttyös könyv kapcsán. Szerintem valaki beleültette a fülembe, no meg az első két vörös pöttyösöm az Evermore és az Evernight volt.) Így tehát pozitívan csalódtam ebben a könyvben is. Már az első pár oldalnál megtetszett, hogy most kivételesen nem egy lány narrátorral állunk szemben, hanem egy fiúval. Ami persze azért is jó, mert minden lány szeretett volna legalább egyszer fiú szemmel látni, amíg tinédzser volt.
Ethan a főhősünk, aki egy átlagos kis déli városka átlagos lakója. Egy családi tragédia után járunk a történet kezdetén. Ekkor költözik a városkába Lena, aki forgószélként ront be Ethan életébe. Vele álmodik, állandóan rágondol és ami a legkülönösebb: tudnak egymással kommunikálni a gondolataikban. (Ezt azért merem leírni, mert már az első pár oldalon megtörténik.)
Lena a titokzatos Duchannes birtokra költözik, nagybátyjához Macon-höz, akit x éve már nem láttak a városiak, így rögtön mindenféle pletyka indul. A kis városkában mindenki gyanakvással kezeli Lenat, s az első furcsa esemény kapcsán megbélyegzik, ami miatt Ethant is figyelmeztetik, hogy tartsa távol magát tőle. Hősünk viszont nehezen tud ellenállni a lánynak, hiszen érzi, valami összeköti őket (pl.: a közös álom).
A történetről dióhéjban ennyit. Nagyon különlegesnek találtam a történetet, hiszen szakít azokkal a sablon elemekkel, amik sok könyvben benne vannak (igen, sajnos még az általam kedvelt Fallen-ben is).
Sok az új ötlet, a felfedezésre váró titok. És a legnagyobb kérdőjel: vajon mi a szerepe ebben az egészben Ethan-nek! De ez remélhetőleg kiderül a Beauriful Darkness-ban, ami már előkészítve várakozik a polcomon. :)

Kiadó: Könyvmolyképő
Oldalszám: 552
Megjelenés ideje: 2010

Lucifer nőalakja?

Számomra úgy tűnik, hogy az árulók legalább hoztak egy döntést. De a gyávák? Ők csak ott ültek a körmüket rágva, de nem tesznek semmit, mert félnek bármit is cselekedni. Ez sokkal rosszabb.

Lauren Kate: Fallen - kitaszítva

Cselekmény: A fülszöveg elsőre nagyon emlékeztetett a Twilight történetére, ezért elsőre nem is sikerült nekigyürkőzni. Aztán minden nap rásiklott a pillantásom és annyira gyönyörű a borítója, hogy egyszerűen fájt a szívem olvasatlanul hagyni. Így hát fejest ugrottam az ismeretlenbe. És kellemes csalódtam. Annyi gondolom mindenki számára egyértelmű, hogy ez egy angyalos történet. Szóval, van egy lány, Luce, aki bentlakásos iskolába kényszerül. Vagyis inkább javítóintézet szerűségbe, ahol "vicces" alakok laknak. Azért mondom így, mert nem tudtam eldönteni, hogy most komolyan odaillenek-e azok az alakok, akik szintén javítandók. Elsőként Cam-mel fut össze. Ő a helyes, csábító, ámde igencsak "rosszfiú" az intézményben. Luce vonzódni kezd hozzá és meg is kedveli, míg meg nem pillantja a rejtélyes Daniel Grigorit. És ettől a pillanattól szabadul el a "pokol". Kutat a fiú múltja után, próbál minél közelebb férkőzni hozzá, de az mindig elutasítja, ami egyre furcsább Luce számára, főleg mert Cam annál jobban közeledik hozzá és már ő sem tudja eldönteni, feladja-e a Daniel iránt érzett "valamit" Camért cserébe.

Most őszintén: másnak nem tűnt fel a Luce=Lucifer párhuzam, csak nekem? Így viszont annyira egyértelmű a történet vonala. Ami nem baj, mert ez is csak a regény közepén lett nyilvánvaló, egy vallás órán. Arriane a bolondos, néha kicsit idegesítő figura a történetben, aki szárnyai alá veszi Luce-t és informálja a suli iratlan szabályairól. Azonban nem ő nyeri el a legjobb barátnő címet, hanem Pam, a kissé kívülálló, ducibb lány. Ő nem tartozik közéjük már azért sem, mert nem valami elkövetett bűn miatt került az iskolába, hanem apukája a gondnok és így ingyen járhat ide. Luce bűnéről azért nem beszélek részletesebben, mert fontos a történet szempontjából és nem szeretném előre lelőni, aki meg olvasta, úgyis tudja. :)

Valótlannak találtam, hogy minden diák csak heti negyed óra telefonálási lehetőséget kap, s Luce ezt nem a szüleivel beszéli le, hanem kinti barátnőjével. Lehet, hogy csak számomra idegen, de azért megkötöttebb lehetne ez a dolog, ha már apuci és anyuci fizeti az iskolát. De ez csak egy apróság.
A kutatás tetszett nagyon: ami igazából összehozta Pamet és Lucet, az Daniel. A titokzatos, elutasító fiú (ebben Edwardra ismerhetünk, de ezt leszámítva semmi sem Twilight sablonos), aki megdobogtatja a lány szívét, de egyben félelmet is kelt benne.

Itt még megemlíteném a környék leírását. Maga az épület és a szálláshely semleges érzelmeket keltett bennem. Annál jobban tetszett a régi templom, amit átépítettek uszodává és sportteremmé. Micsoda "perverzió", mivel a belső tér dekorációját meghagyták. Mégis, csodálatot is kelt az emberben. Ötletes, mit ne mondjak. Én magam is szívesen lubickolnék egy magas belterű, csarnoképítményben, ami csodálatos freskókkal díszített.
A másik ilyen megragadó hely, a temető. Egyébként miért nincs rendesen lekerítve? A diákok még sosem próbáltak megszökni rajta keresztül? (Jó, ez csak szarrágás, de akkor is, egy mondat lett volna a leírása.)
Temető. Szebbnél szebb szobrok díszítik és morbid módon a diákok itt töltik le a büntetéseiket. A sírkövek és szobrok tisztításával. Elsétálgatnék ott, s megbámulnám s régi, polgárháborús köveket. Biztosan különleges légkör veszi körül.

Végeredményben a könyv pozitív élményt hagyott bennem. Vannak benne kisebb logikai buktatók, de a cselekmény minőségét nem rontják. Nemsokára érkezik a harmadik kötet, de nekem előbb még a második! :) Remélem, hogy nem veszített a varázsából a történet.

u.i.: akit érdekel, ezen a címen megtekintheti a borító tervezőjének egyéb alkotásait!!! (Fernanda Brussi)

Falak nélkül, remény nélkül?

Vannak pillanatok az életben, amikor úgy érzem, pontosan ott vagyok, ahol lennem kell, és pontosan azt teszem, amit tennem kell. Odafigyelek ezekre a pillanatokra. Ezek az én kozmikus mérföldköveim, amelyek tudatják velem, hogy jó úton járok. Most, hogy már idősebb vagyok, visszanézek, és látom, hol fordultam be rossz helyen, és tudom, milyen árat fizettem ezekért a figyelmetlenségekért. Ezért aztán megpróbálok még jobban odafigyelni a jelenre.

 Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel

Nem sokkal a harmadik rész elolvasása után, már kezembe is vehettem a negyediket, és igazából szerencsésnek tartom magam, mert az utolsó kötetre sem kellett egy-két napnál többet várnom, míg mások jó néhány hónapot vártak rá. Néhány nap alatt be is végeztem a könyvecskét (már becézgetem, annyira a szívemhez nőtt).
Először is: ez a kötet merőben másra sikeredett, mint az előzőek. Nem rossz más, csak más. Vegyük például rögtön a felütést. Ugye, még emlékszünk, hogyan ért véget a harmadik rész? UH-k (Unseelie Hercegek) megjelentek, a lándzsa kicsúszott Mac kezéből és teljesen maga alá gyűrték a hercegek (és ezt vedd a szó tényleges értelmében). Nagy bánatunkra Mac-ből Pri-ya lett... Persze, annyit elárulhatok, hogy erre is megoldás találtatik, mivel ha mégsem oldódott volna meg a probléma, akkor véget ért volna a cselekmény. Ami kicsit megzavarta a kényelmes, belemerülő olvasásomat, az Dani saját, azt hiszem, két fejezete. Merőben idegennek találtam, sőt eleinte irritált is, hogy eltérünk Mac sztorijától, miközben az A lényeg. Szóval kicsit fölöslegesnek éreztem (emlékeztetett arra, amikor a Breaking Dawnban Jacob vette át a történetfűzést).

Mondanivalója volt, az tény, mert elég sok minden történt a többiekkel, miközben Mac öntudatlan volt. Nekem akkor sem tetszett és punkt. Lényeg, ami a lényeg, hogy egy teljesen "új" Mac-et kapunk vissza. Fekete Mac, így hívja magát, bár ez a változás már várható volt az első kötetben megismert énje után. Kedvencem, ahogy Barrons nevezi: "Szivárványlány" -> annyira illik Mac-re. Főleg az első három kötetben. Mindent mesés rózsaszínben, lila szemüvegen át lát. Naivitása intenzíven kiérződik elbeszéléséből. Főleg amikor V'lane vagy Barrons személyéről elmélkedik. És ezt a rózsaszín ködöt egy szempillantásra átvágja, szétfújja, elkergeti az UH-k csapása. És gondoljunk csak bele: ki bírna elviselni olyan mértékű élvezetet, vágyat, fájdalmat, kétségbeesést és rajongást.

Másodszor: érezhető, mennyit fejlődött az írónő az első kötethez képest. Sokkal több leírást olvashatunk, a logikai felépítés is jobban érezhető, valamint az E/1 sem zavar már annyira. Megszokottá vált, és Moning sokkal jobban bánik a szavakkal (bár ez lehet annak is az oka, hogy a kiadóval együtt fordítót is váltottunk).
És persze ne feledkezzünk meg másik főhősünkről sem. Barrons a kötet elején igen jelentős szerepet kap Mac gyógyulásában, azonban valami okból kifolyólag háttérbe szorul a folytatásban. Mintha elvesztené jelentőségét az új Mac mellett... Csípős megjegyzései azonban még mindig színnel töltik meg a fehér lapokat. Egy másik szereplő, Dani veszi át a központibb szerepet. nagyon sok mindenben nyújt segítséget Mac-nek és több kérdésre is választ kapunk vele kapcsolatban.
Ami tényleg kiemelten tetszett, az a tündérvilág. Ebbe nem mennék bele részletesebben, mert akkor elárulnám a lényeget. :)

Zárásul csak annyit tennék még hozzá, hogy már belekezdtem az utolsó kötetbe és egyre jobb lesz!! Úgyhogy mindenkinek kellemes szórakozást és gazdag álmokat kívánok hozzá!

Mindegy, hány ember vesz körül minket, mindegy, mennyi barátunk és családtagunk szeret bennünket, és mindegy, hányan szeretnek viszont, a születésünk és a halálunk pillanatában egyedül vagyunk. Senki sem jön velünk, és senki sem megy velünk. Ez egyszemélyes utazás.

Sötét éjszaka volt...

Sok modern ünnephez hasonlóan a samhain eredete is a pogány időkre nyúlik vissza. A sidhe-látók templomokat és apátságokat emeltek a szent helyeiken, a Vatikán pedig kereszténnyé nyilvánította az ősi, pogány ünnepeket, azzal a felkiáltással, hogy ha már nem tudjuk legyőzni őket, és nem akarunk csatlakozni hozzájuk, akkor nevezzük át ezeket a szokásokat, és tegyünk úgy, mintha kezdettől fogva a mi hagyományaink lennének.

Karen Marie Moning: A hajnalra várva 

Sajnálatos módon, nem nagyon volt időm az első két kötetről részletesebb visszajelzést írni, de most bepótolnám ezt a harmadikkal, és talán eddig a legfontosabb kötettel. Azért méltatnám ilyen nagy figyelemre, mivel igazából itt derül ki, mi is folyik a Sidhe birodalmában. Az előbbi kötetekben eddig mindig függőben maradt a Seelie és az Unseelie kérdés. Kik ők, honnan jöttek és mi akarna? A hajnalra várva, bár igen homályosan, választ kínál ezekre. Azért a homály, mert még hátra van két kötet és elképzeléseim szerint ott hull le a lepel minden titokról.

A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt: Mac rosszul lett a Sinshar Dubh közelében, s végre fény derül a kinézetére és mibenlétére. Ötletesnek találom a megoldást, amit Moning talált a könyv helyváltoztatásával kapcsolatban. De ezt nem lőném le! :) Szóvel Mac az utcán, sárosan és koszosan, ázottan, magatehetetlenül pillantgat fel, s szégyenére meg kell futamodnia, ismét.
Mac személyiségében hatalmas fejlődést figyeltem meg. A kezdeti locsi-fecsi és meggondolatlan lányból igazi túlélővé vált. Megtartja magának azokat az információkat, amiket ütőként játszhat ki Barrons és V'lane ellen. Egyikükben sem bízik meg teljesen. De miért is tenné? Barrons-ről még mindig nem tud semmit, és nem tudja, hova rakni annak hatalmas erejét és tudását, s ellenálló képességét az Árnyakkal szemben. V'lane pedig V'lane. Egy óriási szexuális kisugárzással rendelkező Seelie, aki mindenben segítségére próbál lenni Mac-nek. Mindkét oldalról kap egy-egy olyan "ajándékot", amivel azok bármikor, bárhol segítségére siethetnek. Mivel egyszerre a gyertya két végét tartja a lángba, meg is égeti magát. Barrons és V'lane néma konfliktusa is egyre jobban érdekli, hiszen érzi, olyasmiről lehet szó, ami messze a múltba nyúlik vissza. De senki sem mesél neki. Amitől természetesen a plafonon van, és onnan próbál információt szerezni, ahonnan csak tud. Így találkozik egyre többet Dani-vel, Jayne felügyelővel és Christiannal, akiktől megpróbál morzsákat összeszedegetni.

Ebből a kötetből sem hiányzik az izgalom és a feszültségkeltés, s már mondanom sem kell, de ismét úgy végződik, hogy az ember a haját markolássza... Még szerencse, hogy kezemben a folytatás és az ötödik kötet is megjelenik a héten. *-*
Érdekes, ahogy Moning az Apokalipszis négy lovasát elképzelte. De miért is ne? Tehát: csata csata hátán, vágy és szenvedés, menekülés és túlélés jellemzi a kötetet. Ja, és ne feledkezzünk meg a Nagyúrról sem, akiről szintén újdonságokat tudhatunk meg. A hajnalra várva úgymond, információtömkeleg (nem rossz értelemben) a sidhe-ről.

És ne feledjétek -> It's always darkest before the dawn (Mindig a hajnal előtt van a legsötétebb.)

Senki sem fest jól a legsötétebb óráiban, de ezek az órák tesznek minket azzá, akik vagyunk. Bátran szembenézünk a problémákkal, vagy megfutamodunk. Győzedelmeskedünk, megacéloznak bennünket a kiállt próbák, vagy örökre megtörünk.

Monte Cristo kis szigete

Minden bajra két orvosság van: az idő és a csend!

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja

Kedvenc szereplők: Edmond Dantés, Noirtier, Haydée, Albert

A történet:  Edmond Dantés a Pharao hajó legénységének egyik tagja, és a regény kezdetén 19 éves fiatalember, aki hazatért édesapjához és menyasszonyához, Mercédeshez. Szerencséjének köszönhetően Morrel úr őt kívánja kinevezni a kapitánynak, mivel elődje betegségben meghalt. Első látásra tehát egy "szerencse fiát" látunk, akinek boldogsága nem ismer határt. Házasodni készül, hajóskapitány lett és édesapja egészséges. Azonban így túl egyszerű lenne az élet. Edmondot a halálos ágyán megbízta a hajóskapitány, hogy juttasson el egy levelet Párizsba. Tartalmáról a fiú mit sem tud, így mikor rosszakarói feljelentik, mint bonapartista összeesküvőt, értetlenül néz szembe a vádakkal. Az ügyész úrnak csak a címzett nevét tudja megmondani, ami még nagyobb balszerencsét okoz neki. Mindenféle magyarázat nélkül If várába zárják. Innen kikerülve határozza el, hogy bosszút áll életének megrontóin. És innen indul meg élete nagy kalandja és persze a könyv cselekményének java része.

Amadeáék újraélesztették hamvaiból az OKK-t, melynek első olvasmánya ez a könyv. Mikor kiderült, hogy 1200 oldallal nézek szembe, kicsit megijedtem. Hogyan leszek képes egy hónap alatt elolvasni, miközben egyetemre járok és szociális életet akarok folytatni. Nem baj, gondoltam, egyszer élünk! És az első ijedelem ellenére, két hét alatt végeztem vele. Olvastatta magát, mint minden jó könyv. Dumas stílusát leginkább Jókaihoz tudnám hasonlítani, de azért van amiben merőben más. A cselekmény sokkal gazdagabb, gördülékenyebb. Nem szakítja meg sok leírás, csak pont annyi, amennyire szükség van egy-egy helyszín megismeréséhez. Sok szereplőt kellett egyszerre az emlékezetemben tartani. De ezt már megszoktam Tolsztojnál, így nem okozott gondot. Ami különösen elnyerte tetszésemet, hogy a több szálon futó cselekmény követhető és élvezhető volt. Minden szál a szívemhez nőtt valamilyen módon. Megkedveltem a gyengéd Maximilient, a törékeny Valentine-t és az erőteljes Noirtier urat. Különösen az utóbbi jelleme nőtt hozzám leginkább. Noirtier úr nem omlott össze betegsége miatt, hanem erős egyéniség maradt, küzdött unokájáért, támogatta és szerette. Nélküle másképp alakult volna Valentine sorsa, minden tekintetben. :)
A másik oldalon nagyon tetszett, ahogy Monte Cristo bosszút állt. Ahelyett, hogy rögtön megölte volna ellenségeit, játszott velük. Közelükbe férkőzött, elnyerte bizalmukat és ott sújtott le rájuk, ahol azoknak a legjobban fájt. Az apró titkok is érdekesek voltak, melyekre a gróf útja közben rájött, és felhasználta öncélra. No meg vicces volt, ahogy az emberek találgattak ki lehet a gróf. Van, aki Byron vámpírjának hitte, s volt aki szélhámosnak vagy régi nemesembernek.
Mindemellett megismerkedhettünk a korabeli Párizs társadalmi osztályaival, értelmiségével és a legújabb eszközeivel (telegráf, tőzsde,...). Dumas remekül forgatta tollát! A könyv lenyűgöző és alig várom, hogy nekilássak majd egy másik ismert regényének, a Három testőrnek, mert bár bűn, tudom, hogy eddig nem olvastam, de ami késik, az nem múlik!
És végül, de nem utolsó sorban, nagyon tetszett a gróf jellemváltozása. Nem válthatott csak bosszúálló angyallá, s Isten igazságszolgáltatójává anélkül, hogy rá is hatással volna a szeretet és a megbocsátás. Mert bár kegyetlenül elbánt rosszakaróival, mégsem tehette meg ezt úgy, ahogy elsőre eltervezte. Hiszen nem gondolhatta, hogy egyesek között szerelmek szövődnek, hogy bosszújának eszközét megkedveli vagy újraéled a szerelem lángja szívébe, melyről már azt hitte, örökre jéghideg marad.
Egy idézettel búcsúznék. Akinek van ideje és kedve, mindenképpen olvassa el életében, mert hatalmas élmény!!

És most, Morrel, lehull a lepel arról a titokról, amely az ön iránt tanúsított viselkedésemet érthetetlenné tette: nincs ezen a földön sem boldogság, sem boldogtalanság, a két fogalmat csak összehasonlítani lehet. Csak aki a legnagyobb fokú boldogtalanságot átérezte, az tudja átérezni a legnagyobb boldogságot is. Halálra szántnak kell lennie, Maximilien, hogy megtudja, milyen jó is élni! Éljenek hát, és legyenek boldogok, szívemnek drága gyermekei, és ne feledjék el soha, hogy mindaddig, amíg Isten kegyes lesz fellebbenteni a leplet az ember jövőjéről, addig minden emberi bölcsesség ezekben a szavakban rejlik: "Várni és remélni!"

Jégviráglányok, hókirálynő, jégcsapország…

„ - Jobb lesz, megígérem. Sokkal jobb.
   - Miről beszélsz? – kérdezem.
   - Te nem vagy halott, de nem is vagy élő. Jégviráglány vagy, Lia-Lia, elakadtál a világok között. Kísértet vagy, amelyiknek ver a szíve. Hamarosan átléped a határt, és itt leszel velem.”

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Lia és Cassie élete fenekestől felfordult egy bizonyos szilveszter éjszaka, amikor megfogadták egymásnak, hogy ők lesznek a legsoványabb lányok az iskolában. Kettőjük útja azonban már a kezdetektől kettéágazik. Míg Lia megtartóztatja magát az ételtől, és amikor csak teheti nem eszik, addig Cassie fürdőzik az ételben. A legfinomabb falatokat eszi meg, és jó sokat is azokból, ám utána a lelkiismeret furdalás eluralkodik rajta és a szégyenérzet. Mindent kiad magából. Mai diagnózis: anorexia és bulimia.
Ez az a két betegség, amivel édesanyáink ijesztgetnek minket a sötétben és akkor, amikor nem eszünk arra hivatkozva, hogy elhízhatunk. Emlékszem, egyszer én is közel kerültem az önutálathoz és azon gondolkoztam, hogy minél kevesebb kalóriatartalmú ételeket egyek. Ez a betegség, köztudottan, nem a testünkben alakul ki, hanem az agyban. És mi az oka: a túlzott elvárás, amit a média és a világ támaszt a fiatal lányok elé. Vajon a férfiak között miért nem „hétköznapi” ez a betegség?
Az önértékelési zavarok következménye, hogy a fiatal lány agya, jobban mondva a szeme nem azt látja a tükörben viszont, ami valójában ott van. Ő még mindig zsírpárnákat fog látni, még akkor is, amikor súlya már 40 kg körül jár. És itt érkeztünk el a Jégviráglányokhoz. A cím nagyon szép és tényleg ráillik a helyzetre.
Lia 19 éves. A regény kezdeten súlya majdnem elérte az 50 kg-ot. Én ezt hívom ideális testsúlynak egy 164 cm magas lány számára. Lia azonban másképpen látja. A legfélelmetesebb az volt, hogy Lia fejébe képzeltem magam. Ahogy számolja az egyes ételek kalóriatartalmát. A trükköket, amikkel kijátszotta a szüleit egy-egy közös étkezésnél. Elképesztő, mire képes az agyunk. És ez nem minden. Legjobb barátnője, Cassie halála után Lia még mélyebbre zuhan. Látja Cassie szellemét, aki tanácsokat ad neki és nem túl kellemes hatással van főhősünkre. Már az érthetetlen számomra, hogyan bírta a hidegrázásokat és a hasfájást, valamint a folyamatos éhséget…
Szeretném, ha egy olyan világban élnénk, ahol nem támasztanak lehetetlen és beteges elvárásokat a fiatalok elé. Ahol nem hajszolják magukat a halálba azok a csinos lányok, akiknek a lábaik előtt heverhetne a világ, csak egy kis figyelem kéne. És szeretném, ha a szülők jobban odafigyelnének gyermekeikre. Lia esetében is nagyon fontos lett volna a szülői szeretet és a támogatás, odafigyelés.
Még nem olvastam a Hadd mondjam el című könyvet, de alig várom, hogy kezembe vehessem, mert azt mondják, legalább ilyen „jó”, ami helytelen jelző  -> értékes! Jó olvasást!