Project Hail Mary - Mentsük meg a Földet!

 “I penetrated the outer cell membrane with a nanosyringe."

"You poked it with a stick?"

"No!" I said. "Well. Yes. But it was a scientific poke with a very scientific stick.”

Andy Weir: Project Hail Mary

Az első dolog, amire a könyv olvasása kapcsán ráeszméltem, hogy én tulajdonképpen szeretem a science fictiont :D Mert ez a könyv! Tudom, hogy most nagy hype meg minden, de megértem azokat, akik nagy rajongói lettek.

Világéletemben hadilábon álltam a fizikával, de amit Andy Weir tálcán kínált felém, bemászott a bőröm alá, és mindennek azonnal utána kellett olvasnom. Mini asztrofizikusnak éreztem magam (hozzáteszem, joggal), mivel rengeteg információval áraszt el minket. De hogy miért fogyasztható mindez? Mivel mélyen tisztelt szerzőnk nem egyszerre, hanem szép lassan csepegteti nekünk. 

Az alapfelállás: Ryland Grace egyszer csak felébred a mesterséges kómából, és csak annyit tud, hogy mindent ért maga körül, tudja, hogy angolul beszél és az űrben van, de ezen kívül amnézia a köbön. Ez azért is jelent problémát, mivel saját nevére sem emlékszik, amely szükséges lenne az irányítószobába való belépéshez. Igazán szórakoztató pillanat volt, amikor azon gondolkozik, hogy feltehetőleg amerikai, mivel nem metrikus rendszerben gondolkozik. A történet így két szálon fut. A jelen mellett Rylanddel együtt emlékezünk vissza szép lassan mindenre. Az utazás célja (nyilvánvalóan), a Föld megmentése!

Bár molyon 4,5 csillagot adtam neki, egyből az eddigi év kedvence lett! Ki gondolta volna, hogy épp egy sci-fi válik ezzé, mikor ez az általam egyik legkevésbé olvasott kategória. Hogy mikről maradhattam le! :O Az utolsó mondat után szótlanul bámultam az olvasóm képernyőjét, és sírva mosolyogtam. Az utazás tökéletes befejezést kapott, ami bár eleinte zavart (ezért a fél csillag mínusz), azonban így kellett lennie.

Megjegyzem, elég nehéz úgy írni a könyvről, hogy ne áruljak el egy halom spoilert, emiatt nem bocsátkozom részletekbe, inkább próbálom az érzéseimet elmondani. 

Dan Simmons Hyperion ciklusa után nem igazán találkoztam olyan sci-fivel, amely ennyire magával ragadott volna, s míg ott a háttérben munkálkodó mitológia volt, ami ülve tartott, addig Weirnél az egész mögött megbúvó tudomány babonázott meg. Egyből utána is néztem a különböző csillagrendszerek bolygóinak, és egy kicsit a mikrobiológiában is elmerültem. Szerintem ilyen a tökéletes tudományos fantasztikum! Arra inspirál, hogy te magad is válj egy kicsit tudóssá, és vegyél részt az események megfejtésében.

A kedvenc karakterem pedig egyértelműen Rocky!!! Ryland és Rocky dialógusai néhol hangos nevetésre ösztönöztek, máskor a könnyeimmel küszködtem. 

“Work fast."

"Yeah." I point at the screen. "First I have to wait for my computer to wake up."

"Hurry."

"Okay, I'll wait faster."

"Sarcasm.”

Nem tudom, mi Andy Weir receptje, de hihetetlenül bevált! Még nálam is, aki a sci-fivel csak szökőévente barátkozik... Következőre pedig: irány a Mars! :)

Azért kíváncsi lennék, hogy a sci-fi rajongók számára milyen élmény volt ez a regény, tudott-e nekik is annyit adni, mint egy zöldfülűnek.

The Carrow Haunt - klasszikus kísértetek

 Darcy Coates: The Carrow Haunt

Szeretek újra és újra visszatérni Darcy Coates-hez, mivel történetei kielégítik a klasszikus horror szerelmeseinek minden vágyát. :D Főképp a hagyományos kísértettörténetekre gondolok. Szerencsére az írónő igen termékeny, úgyhogy bőven van lehetőségem évi egy-két kötetre. 

Idén az első választás a The Carrow Haunt volt, amely akár egy horrorfilm színteréül is szolgálhatna. Adott egy elhagyatott, szigeten álló, ódon ház. Hírnevét egy olyan férfinak köszönheti, aki előszeretettel gyilkolászta a szállodájában megszálló vendégeket. Ezeknek a szellemeivel találkozhatnak időnként az idelátogatók. Remy, hősnőnk, ebben a házban idegenvezető, és hetente pár turistacsoportot terelget végig a házon, éjszaka. Szerencsésebb alkalmakon észlelhető néhány természetfeletti esemény (halk sírás, elsuhanó hölgy, enyveskezű pirosruhás kislány). Az egyik túra végén odalép hozzá egy ismeretlen (Mark), aki felkéri, legyen résztvevője egy tudományos vizsgálatnak. Két hétre beköltöznének a Carrow-házba, hogy megfigyeljék és dokumentálják az eseményeket. Remy igent mond, és ekkor veszi kezdetét az igazi borzongás (muhahaha). 

Naná, hogy elmaradhatatlan egy spiritiszta, Marjorie, aki a szeánszokat vezeti és kommunikál a szellemekkel. Különösképpen tetszett még az is, hogy Mark gondolta az egész tudományos megközelítésére, így került a képbe Taj, aki mindenféle műszer segítségével szeretné dokumentálni a történteket. Elsődleges cél, a szellemek átsegítése a túlvilágra és megtudni azt, miért ragadtak a házban. 

Hihetetlenül izgalmas volt, letehetetlen. Eddig talán a legjobb Coates könyv, amit olvastam. A történetnek van füle és farka, majdnem minden titokra fény derül. Aki egy borzongató nyári estére vágyik, no meg elsősorban egy jó történetre, annak szívből ajánlom ezt a kötetet (vagy Darcy bármelyik könyvét :D). Sajnos, magyarul még nem jelent meg, de hátha egyszer csak felfigyel egy kiadó rá. Amúgy pont ennek kapcsán gondolkoztam el azon, milyen kevés horror könyvet adnak ki a kiadók... Jó, nyilván Stephen King a kivétel, de a klasszikus, misztikus, "egyszerű" horrorok magyarul eléggé ritkán jelennek meg. De kitartást, hátha egyszer beindul a kereslet!

Horrorfanok, kötelező!

Akik valami hasonlóra vágynak, ajánlom: Daniel Kehlmann: El kellett volna menned

                                                              James Herbert: Sötét titkok háza

                                                              Somine St. James: The Sun Down Motel

Most! - átok vagy áldás?

 Sose feledd, hogy két életed van!

Guillaume Musso: Most!

Eddig egy Musso kötet áll mögöttem (Egy párizsi apartman), úgyhogy valami hasonlóra számítottam (nyomozás és rejtély). Hát, mit ne mondjak, eléggé elszámítottam magam :'D Mert hogy eme két kötetet össze sem lehet hasonlítani, az egyszer biztos! A stílust leszámítva, mintha egy teljesen más alkotó tollából származna. Olvastam már másoknál, hogy Mussot nem érdemes bekategorizálni, de eddig nem hittem el. 

A Most! egy emberi életút kisebb állomásain átívelő megváltás története. Többet nem merek írni, mivel spoilermentesen nehéz. Amit meg merek említeni, az az időutazás megléte (kb. a 20. oldaltól szó van róla). Arthur "szenvedéstörténete", hogy minden évben csak egy napot tölthet el szeretteivel, mivel utána ugrik is előre az időben. Még nehezebbé teszi életét, hogy nem tudni, a következő évben mikor és hol fog felbukkanni (lehet ez Párizs vagy egy zárt húsfeldolgozó). Az átok, amely életét kíséri, megoldásra szorul, amin Lisával kezdenek dolgozni. 

A szépirodalom kedvelőinek igazi ínyencség, mivel tele van különféle szimbólumokkal (pl. a világítótorony), viszont a Park kiadó pszichológiai thrillerként való értelmezésével egyáltalán nem értek egyet! Inkább illene rá egy kecses lélektani jelző... De kíváncsi lennék, ki hogy élte meg ezt a különleges, furcsa, néhol könnyfakasztó utazást. Számomra kedvenccé vált, bár nagyon mást vártam, emiatt van egy kis űr bennem. De ez valószínűleg a félrevezető fülszöveg miatt van... Szóval, aki teheti, vagy még nem tette meg, ne olvassa el a könyv előtt a fülszöveget! 

A borító pedig valami gyönyörű!!! *-*

Akinek tetszett, figyelmébe ajánlom ezeket is: Matt Haig: The Midnight Library

                                                                       Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

                                                                       Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

Kilenc idegen

 (…) az idegenek természetükből adódóan érdekesek. Éppen az idegenségük miatt, mert nem ismerjük őket. Amint megtudunk valakiről mindent, amit lehet, általában be is adjuk a válókeresetet.

Liane Moriarty: Kilenc idegen

Moriarty-tól már sok könyvet olvastam, és eddig mindegyik elvarázsolt. Amint meghallottam, hogy készül belőle a sorozat, egyből a kezembe kaptam a Kilenc idegent, mivel számítottam rá, hogy a korábban olvasottakhoz hasonlóan nem fog csalódást okozni. Ez részben be is vált :) 

A történet dióhéjban:

Kilenc ember a legkülönfélébb okoknál fogva úgy dönt, hogy befizet egy tíznapos gyógyüdülésre. Van, aki fogyni akar, van, aki a válságba jutott házasságát reméli helyrehozni, de olyan is akad, aki egyszerűen csak pihenni akar, kiszakadva a hétköznapok taposómalmából. Az isten háta mögötti Oltalom Háza minden tekintetben megfelelő helynek tűnik céljuk eléréséhez, hogy tudniillik tíz nap múlva felfrissülve, megújulva térjenek vissza régi életükhöz (...). 

A szereplők eleinte majdnem mind antipatikusak voltak (gondolom, a szándék ez is volt), de ahogy teltek a napok, egyre inkább együtt tudtam velük érezni. Az írónővel, akinek romantikus történeteit már nem veszik annyira, mint korábban; a lottónyertesekkel, akiknek a nyeremény csak negatívumot hozott; a gyászoló családdal -> természetesen majdnem mindenkinek van valami rejtegetett titka, hiszen nem is Moriarty lenne, ha nem így történne. 

Két nap alatt elfogyasztottam. A cselekmény csak pörög és pörög, ahogy haladunk előre, egyre inkább elgondolkodtat, hogy vajon mi is lehet a szándék az egész Oltalom Háza mögött. Az írónő nagyon ért az emberi psziché mélyének boncolgatásához. Mondhatni, kicsit olyan, mintha ő lenne az ausztrál Fredrik Bakcman. Csak egy kicsit sötétebb változatban. 

Akinek tetszett a Big Little Lies (akár a sorozat vagy a könyv), annak meleg szívvel, hideg tálcán ajánlom ezt a regényt! 

Megjegyzés: sajnálom, hogy magyarul még nem született meg az ehhez hasonló regényekhez illő címke: domestic thriller (házi/családi thriller? -> lényeg, hogy egy háztartásban élők, vagy összezárt csoportról szóló thriller)

Angol cím: Nine Perfect Strangers

Ajánlom még: Liane Moriarty: A férjem valamit titkol

                       Samantha Downing: Elbűvölő feleségem

                       Catherine Steadman: Zavaros vizek

Áprilisi gyors összegzés

Fúúú, de régen is volt, mikor megfogadtam, hogy rendszeresítem a posztokat :'D

De végre ez a szép, napsütéses május ihletet adott arra, hogy először is összegezzem az áprilisi élményeimet, aztán egy-egy könyvről majd rövidebb kritikák szülessenek. Ami újdonságot még szeretnék belevinni a megújuló blogomba, azok a podcastek lesznek majd. Amióta megszületett a kisfiúnk, a séták és házimunkák alkalmat adtak arra, hogy rengeteg újdonsággal ismerkedjek meg. Köztük a hangoskönyvek és podcastek végeláthatatlan világával :) De erről majd szeretnék külön is megemlékezni.

Hogy is telt az április?

Stephen King új regényének befejezésével kezdtem. A Later üdítően más és mégis hű a király stílusához. Jamie Conklin története megkapó, szellemes és azért, ha jobban belegondolunk, kellőképpen hátborzongató (főképp a biciklis szelleme, brrrr....). A Tóparti kísértetekhez és a Halálos árnyékhoz hasonlóan itt is megjelenik egy írói karakter, akinek a könyveiből csak ízelítőt kapunk, mégis, annyira szívesen nekiesnék és elolvasnám a regényeit :D King nagyon ügyesen ír történetet a történetbe (igazi könyves Matrjoska baba zseni). Akik bátran olvasnak angolul, azoknak hajrá, mert ismét egy kihagyhatatlan művel gazdagította életművét!

Ezután valami nyálas, romantikusra vágytam, így becsúszott a Hollywoodi mocsok Alessandra Torre tollából. Jajj, hát, hogy is mondjam... Rövid szórakozásnak jó, de nyilván ne várjunk mély gondolatokat. Amúgy szeretem a mai Délen (USA) játszódó történeteket, mert szerintem izgalmas, mennyire mások az emberek.

Szintén egy kis kikapcsolódás okán került kezembe a Lehull a lepel Karen M. McManustól. Már olvastam tőle, és most sem csalódtam. Hűen ábrázolja a mai tinik világát. Engem a The Breakfast Club (Nulladik óra) című felejthetetlen mozifilmre emlékeztetett, de ez nyilván csak a különböző jellemű és helyzetű diákok kapcsán ötlött fel bennem. Izgalmas kis krimi, az biztos!

Ezután valami komolyabbra, elmélyültebbre vágytam, így felkaptam a The Midnight Library-t (Matt Haig). Fenomenális volt! A hónap kedvence lett! Bár teljes mértékben nem tudtam azonosulni Nora karakterével, azonban én is sokszor szenvedek a "múlt hibáinak újraélése/kivesézése" avagy a "mi lett volna ha?" betegségben. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Ez a regény egy ilyen utazásra hív. Nora betekintést nyer a saját book of regrets (megbánások könyve) kötetébe, és ez alapján betekinthet alternatív életeibe. Csodálatos élmény volt, ezernyi könnyel és sóhajjal. A vége pedig pont tökéletes!

YA fanok figyelem! Sajnos, magyarul még nem fog megjelenni a közeljövőben (legalább is nem hallottam róla), de Nektek biztos a toplistára kerülne ez a könyv. Főleg, ha szeretitek a viktoriánus kort, a krimiket és London sötét sikátorait, és nem riadtok vissza egy kicsit véresebb leírástól. A Stalking Jack the Ripper Audrey Rose története, aki egy csinos angol kisasszony, hobbija és szakterülete pedig nem más, mint a patológia! Maniscalco hiteles betekintést ad a korszak orvostudományába (legalább is a patológia részébe), szokatlan módon egy tinédzser lány szemén keresztül, aki segít a Hasfelmetsző Jack utáni hajszában. Hajsza, nyomozás, szerelem és árulás! 

Még Húsvét előtt kezdtem el a Ben Hurt, egyfajta húsvéti előkészületnek szántam. A filmet még nem láttam, és még mielőtt megnézném, gondoltam, elolvasom, hiszen nagyon kevesen tudják, hogy ez a kultikus film egy könyv adaptációja. Sokak, akikkel beszéltem, azt kérdezték, "és akkor a könyvet a filmből írták"... Ilyenkor mindig meglegyint az északi szél, mély levegőt veszek és mosolygok, hogy á, nem, a könyv volt eredetileg :) Nagyon szépen felépített a cselekmény, ahogy eljutunk a napkeleti bölcsek érkezésétől Krisztus kereszthaláláig. Mindez persze, ha úgy vesszük, csak mellékszál, hiszen Ben Hur a főhősünk, akinek életútja újra és újra egybeszövődik a Messiás életével. Tökéletes volt az idei Húsvétra! A végén persze peregtek a könnyeim, bedugult az orrom, és ahhoz képest, hogy 1880-ban adták ki, ma is megállja a helyét! 

A hónap utolsó két könyve Elena Ferrante tollából a Tékozló szeretet és Antoine Laurain A piros notesz. Utóbbi szintén kiérdemelte a kedvenc jelzőt. PuPilla kritikáját/ajánlását olvasva kaptam hozzá kedvet, viszont annak idején nem kezdtem hozzá. Most szembe jött velem, és egyből elvesztem Párizs apró utcáiban és Laurent könyvesboltjának polcai közt (bezártság ideje alatt különösképpen elvágyódtam Párizsba *nagy sóhaj*). Üdítő, kellemes kis olvasmány volt, tele élettel (az a rész különösképpen tetszett, amikor Laurent elmeséli, milyen tapasztalatai vannak a női táskákkal :'D). Azt hiszem, nemsokára elolvasom Az elnök kalapját is. 

A Tékozló szeretetről csak röviden annyit, hogy nagyon megviselt... Egyszerűen belehabarodtam Ferrante-be, de ez a történet most nagyon rosszkor talált meg. Vagy én őt. Mindegy is, a lényeg, hogy kifacsart, eltaposott és mélyen megsebzett. De valahol talán ez lehetett a célja... Hmmm... Akkor mégis csak tökéletes alkotás. Egy anya-lánya kapcsolat intim bemutatására számítson a kedves olvasó, de nem a habos-babos oldalról!

Így, visszatekintve, elég változatosra sikeredett a hónapom :) A nyolc befejezett könyv közül három angol nyelvű volt, aminek különösen örültem. Két kedvencre leltem, szerencsére csak egy könyv nem hozta a vártakat (Hollywoodi mocsok), illetve itt van Ferrante, akit még mindig emésztek. Most már tényleg próbálok mindig olvasásról rövidebb-hosszabb szösszenetet írni, remélem, ezt be is tudom majd tartani :D 

Lovecraft Country

 That’s the horror, the most awful thing: to have a child the world wants to destroy and know that you’re helpless to help him. Nothing worse than that. Nothing worse.

Matt Ruff: Lovecraft Country

Huh, de rég is volt, mikor utoljára  bejegyzést tettem közzé :'D Azóta történt egy s más, de a legmeghatározóbb talán mégis a kisfiam születése volt. 💙 De akkor térjünk is rá a legutóbb olvasott könyvecskére.

Mikor először olvastam arról, hogy érkezik az HBO-ra egy Lovecraft Country című sorozat, amely egy könyv adaptációja, igen érdeklődve kezdtem keresgélni, hogy én erről a könyvről miért is nem hallottam. Azóta az Agave gondozásában magyarul is olvashatóvá vált a kötet, de nekem még az eredetihez volt szerencsém. Lássuk, hogy a fülszöveg alapján mire számíthat az olvasó:

1954, Chicago. A huszonkét éves leszerelt katona, Atticus Turner édesapjának nyoma vész, ezért felkerekedik, hogy megkeresse. Vele tart George bácsikája, a Néger útikönyv szerkesztője, és gyerekkori barátja, Letitia is. Útjuk Samuel Braithwhite vidéki kúriájához vezet New Englandben, arra a birtokra, ahol annak idején Atticus ősei rabszolgaságban senyvedtek. Menet közben nemcsak a fehérek Amerikájának hétköznapi borzalmaival szembesülnek, hanem olyan ártó szellemekkel is, amelyek mintha George kedvenc fantasztikus történeteiből lépnének ki. Atticus az apja keresése révén rábukkan egy titkos szektára, melynek rejtélyes szertartásában történetesen ő maga hivatott kulcsszerepet játszani. Ahhoz, hogy élve megússza a kalandot, olyan dolgokra kényszerítik, amelyek a Turner-klán pusztulásához vezethetnek.

A fülszövegben ismertetett cselekmény nagyon izgalmasan hangzik, de mielőtt azt hinnétek, hogy mind a 432 oldal Atticus édesapjának keresésével telik, tiszta vizet kell öntenem a pohárba. Matt Ruff nem egy megszokott regényt írt, inkább beszéljünk egyfajta antológiáról. A történetek idővonala lineáris, azonban a nyolc fejezet főbb szereplője mindig valaki más. A már emlegetett "Turner-klán" - bár itt ki kell térni arra, hogy nem mindenki vér szerinti Turner... - mindegyike reflektorfénybe kerül. Nem szeretném részletekbe menően kivesézni az egyes fejezeteket, mert akkor akaratlanul is spoiler veszély fenyegetné a posztot. Viszont elmondanám, milyen hangulatot hagyott maga után a könyv.

A moly-on 4,5 csillagot adtam, ami főleg ennek az alaphangulatnak köszönhető. Az 50-es évek Amerikája, megspékelve a korszakra jellemző fekete gyűlölettel és mindez megfűszerezve a szereplők sci-fi rajongásával (természetesen azért van jelentősége a Lovecraft-i címnek). Én őszintén bevallom, még nem olvastam a nagy mestertől, de lassan ideje lesz, bár a sci-finek és a horrornak ez a szörnyes ága nem igazán vonz. 

Szóval, hangulat: mindegyik történetet belengi a kellemes, misztikus köd, ami olyan érzést keltett bennem, mintha egy cigány tenyérjós sálakkal teleaggatott sátrában ücsörögnék, és együtt bámulnánk az üveggömbbe, a homály szétoszlását várva. Az egyes fejezetek végén, szívem szerint felkiáltottam volna, hogy nohát, és hol van a folytatás?! :O Ruff ugyanis ért ahhoz, hogy egyesével megkedveltesse velünk a szereplőit. 

Kedvenc szereplő(k): George, Hippolyta, Letitia és kövezzetek meg, de Caleb-et is nagyon megkedveltem

Kedvenc történet(ek): Abdullah könyve, Hippolita zavart kelt a világegyetemben, Jekyll a Hyde a parkban

Egyébként tetszettek a különböző klasszikusokra tett utalások, és valójában nagyon jól érződik, mekkora hatással voltak ezek az íróra, hiszen több klasszikus horror szerző története is visszaköszön (pl. R. L. Stevenson, Mary Shelley, stb). Az egyes fejezetek műfaja is változó, ami szintén nagy erénye a könyvnek. Kapunk egy kis kísértethistóriát és még romantikát is. :) 

Azt a fél csillagot az utolsó fejezet miatt vontam le. Összecsapottnak és hirtelennek tűnt, mintha a szerző mindenképpen happy end-et akart volna kanyarítani a végső gonosz legyőzésével és megleckéztetésével... Az eddigiek alapján szerintem belefért volna a közös egymás mellett élés, egyfajta szimbiózis kialakítása is, ami jobban tükrözte volna a műfaj világát. De hát ez én vagyok :D

Egyszer olvasandónak mondanám, mivel hozott magával valami újat, s eltekintve a talán túl sokszor is hangsúlyozott fekete-helyzettől és a gonosz fehér megbélyegzésétől, tényleg szórakoztató, izgalmas olvasmány!

Cassandra Palmer Vol. 1-5

- Tehát azt mondod, hogy életben kell tartanod azokat, akik meg akarnak ölni téged?
- Igen, ezt mondom.
- Ez szívás.
- Ó, ez lesz az önéletrajzi könyvem címe, ha elég sokáig élek ahhoz, hogy megírhassam. /A hajnal átka/

Karen Chance: Cassandra Palmer sorozat 1-5.

Tisztában vagyok vele, hogy egyesével illene írni a kötetekről, de annyira megérintett engem is a sötétség, hogy egymás után faltam őket. Visszakerestem az első kötet utáni kritikámat, és jajj, hát nem voltam épp a toppon, ez látszik abból is, hogy nem folytattam. Durván hat évvel ezelőtt még nem álltam készen Chance világára, no de most! Igazából attól is féltem, hogy az Anita Blake csalódás után, ez is elromlik majd, de eddig még jól állunk (egyébként AB esetében is jól álltunk a 10. kötetig :/ )!

Beszéljünk kicsit a sorozat világának összetettségéről, amellyel eddig talán egy hasonlónál sem találkoztam. Vegyültek már vámpírok vérállatokkal, mágusok démonokkal, tündék az istenekkel, mitológia a modern világgal, de hogy ezek egymás melletti létezése működhet! És mégis. A cselekmény pörög, már-már centrifuga erősséggel, a karakterek szerethetőek, emberiek (egyszerűen imádom Cassie ügyetlenkedéseit). A romantika és az akció kellő mennyiségben tálalva, szép körítéssel kísérve. Na, de lássuk kötetekre bontva (aki valamelyiket nem olvasta, csak óvatosan, néha óhatatlanul is belekerül egy-egy spoiler).

Megérint a sötétség: Megismerjük az alapfelállást - ki kinek a kije, mi cél hajtja, milyen szerepet fog vállalni a későbbiekben. Egyedül ez a kötet jelentett számomra némi kihívást, mivel már egyszer szenvedve ért véget a kapcsolatunk, féltem, hogy újra így lesz. Cseppet soknak éreztem a felém hömpölygő információt, többször visszalapoztam, akkor ez hogy is volt az imént. Nem mintha gyenge elméjű lennék, vagy ilyesmi, csak egyszerűen sok volt, na. Cassie nagyon szerethető karakter, van önkritikája, néha túl sok :) Ügyetlenke, csetlő-botló, de talán ez így normális. Senki sem születik harci tudással és pontos célzóképességgel.

Nem a főbejáraton távoztam, a mosdó hátsó ablakát választottam. A tévében mindig olyan könnyűnek tűnik az ilyen mutatvány. Nekem sikerült lehorzsolnom a combomat, elszakadt a harisnyám, és az ajkamat is elharaptam, nehogy hangosan elkáromkodjam magam.

És akkor ott van a két fickó, akik közül még magam sem tudnék választani, ha pisztolyt fognak a fejemhez, akkor sem... Mircea a megtestesült elegancia, erő és szépség. Pritkin hideg, fegyelmezett és csapzott alakja az övé mellett eleinte még háttérbe szorul, sőt, az első kötetben még csak nem is kedveltem, de erről psszt... ;) De azok a zöld szemek...

Árnyak vonzásában: Pörögnek tovább az események, Cassie immár tulajdonosa a Pythia hatalmának, viszont még szembe kell szállnia a bujkáló örökössel. Eközben rengeteget ugrálunk az időben és a térben. Ami meglepett, az Tomas szerepe volt. Nem számítottam rá, főleg, hogy a soron következő részekben teljesen eltűnik, egy szó sem esik róla. Ezzel volt csak aprócska gondom, egyébként minden más hozta az első kötetből ismert színvonalat és szórakozást.
Eddig méltatlanul elfeledkeztem szólni Billyről, a mi kis kedvenc szellemünkről, aki valahogy mindig megérzi, mikor nem odaillő a megjelenése és megszólalása.

Átölel az éjszaka: Ezt olvasva az előző kötet kissé átvezetőnek tűnik, mivel itt ismét több információt kapunk a "világokról", megismerjük Pritkin múltját és titkát. Cassie időt és energiát nem kímélve próbálja megmenteni Mircea-t a geis pusztító erejétől (az egész sorozatban ez a geis-szál zavart a legjobban, de valószínűleg az ardeur-höz való hasonlatossága miatt).

– Ő? Szóval akkor Merlin tényleg létezett?
– Nem, biztos azért hívják Codex Merlininek, mert egy Ralph nevű pasas írta – fortyant fel Saleh türelmetlenül.

A hajnal átka: A második kedvencem a sorban! Jobban megismerkedünk Agnes-szel, a korábbi Pythiával és a Körök szerepével. Nagyobb hangsúlyt kap a görög mitológia, ami különösen kedves nekem. Folyamatosan jutnak eszembe a különböző kiegészítő információk, amiket már az előző kötetben megtudtunk, és a világ komplexitását erősíti, de ha mindent elkezdenék felsorolni, sose jutnék a végére :D Újra belelapozva, mégiscsak első helyre tenném, holtversenyben a Holdvadásszal. Ez nevettetett meg a legjobban, spoiler ide vagy oda, a testcsere viszi a pálmát! :-)

Nem volt időm válaszolni, mert a bolt ajtaja kivágódott, és egy őrjöngő hadmágus vágtatott be rajta. Pritkin meglátott, és a szeme résnyire szűkült. – Te leborotváltad a lábamat?!

Ezen máig jót rötyögök...

Holdvadász: Alig vártam, hogy ehhez, a frissen olvasotthoz érhessek. Norse saga, görög istenek, sárkányok, tündék, Cassie szüleinek megismerése *-* Marco sziporkázik (új kiskedvencem), Pritkin és Mircea kellő mennyiségben és Marsden :D Hát ő, ha nem lenne, ki kellene találni, vagy várjunk, hogy van ez most?

Hirtelen felrémlett előttem egy kép. Egy plakát a hadmágusok központjának hirdetőfalán: UDVARLÓ KERESTETIK. VESZÉLYESSÉGI PÓTLÉKOT FIZETÜNK.

Még a graiák is megjelentek, hogy összekuszálják szegény Casanova kaszinóját. Egyedül Billy szorult kicsit háttérbe, de ilyen nyüzsgés közepette, bevallom derekasan, hogy fel sem tűnt. A vége... Az eredmény: két-három lerágott köröm, sötét karikák a szemem alatt és hevesen dobogó szív, amely a  még-még-még ütemet verik. Angolul már bekészítve, csak az Erőre várok, ami kelleni fog az idegen nyelvhez.

– Csak nyugi – paskolta meg a vállamat. – Nem vagy az esetem.
– Hát ki a te eseted?
– Bárki, aki kevesebbszer kerül zűrbe – felelte, miközben egy újabb üvegdarabot ejtett bele a szilánkgyűjtőnek kinevezett hamutálba. – Be kell látnom, hogy tévedtem. Nem való nekem a vad élet. Az erőnlétem nem olyan jó, mint a mesteré.
– Hozzám nem kell nagy erőnlét.
– Drágám, hozzád egy tank ereje sem elég.

Jáááj, hát hogyan is foglaljam össze. Fúúú, hát nem a legjobb bejegyzésem, mert gyorsan hoztam össze, és az első pár kötet picit egybefolyik emlékeimben és nehéz elkülönítve írni róluk. Az urban fantasy, fantasy rajongóknak kötelező!!! Ha választani kéne, hogy Anitát vagy Cassiet ajánljam, egyértelmű a válasz, nem? :)