Hogyan jutsz ki a szenvedés labirintusából? aka Alaska nyomában

Olyan sokan vagyunk, akiknek együtt kell élnünk azzal, amit tettünk, és amit nem tettünk azon a napon. A dolgokat, amelyek nem jól sültek el, azokat a dolgokat, amelyek frankónak tűntek akkor, mert nem láthattuk előre a jövőt. Bárcsak láthattuk volna a következmények végtelen fonalát, amelyeket legkisebb cselekedeteink eredményeztek! De addig nem tudtuk meg, míg a tudás már haszontalanná nem vált.

A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz. Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

John Green: Alaska nyomában

Azt hittem, hogy a Csillagainkban a hiba után már nem tudok ekkora katarzist átélni John Green könyvének olvasása során. Hát, tévedtem... Míg az előbbi könyve olyan kérdést boncolgat, amit bár megpróbálunk megérteni, nem a saját tapasztalatainkon keresztül látjuk. Az Alaska nyomában viszont a "hétköznapi" tinédzser problémáit feszegeti. Mert bárki bármennyire is tagadja, mindenki akkor próbálta ki elsőként a tiltott dolgokat. Cigi, pia, szex... Hiába szeretnénk burokban nevelni az ifjúságot, ezek olyan dolgok, amik a felnőtté váláshoz vezetnek azon a bizonyos rögös úton keresztül. Balhék, lebukások, szerelmek és csalódások. Mindez hozzájárul a jellemünk fejlődéséhez.
Miles-t nevezhetjük a tipikus, hétköznapi gimnazistának, aki egyszer csak kezébe veszi az irányítást és elindul, hogy megkeresse a nagy Talánt. Ehhez szükségesnek tartja az iskolaváltást, és a szüleitől való elszakadást. A fiú különlegessége, hogy híres emberek életrajzait bújja, és mindenkinek összegyűjti az utolsó mondatait.  Beiratkozik abba a bentlakásos iskolába, ahova az édesapja is járt. Itt kezdődik számára az élet. Megismerkedik az Ezredessel, Takumival és Alaskával. Bár Miles a cselekmények elbeszélője, központba helyezi Alaskát, akinek már a neve különlegességről árulkodik. A fiú természetesen első találkozásukkor beleszeret, azonban a plátói csodálat nem igazán vezet végkifejlethez. És persze, amikor véget ér a napok visszaszámlálása, bekövetkezik az az esemény, ami mindent megváltoztat. A gyerekekből egy csapásra felnőttek lesznek.
John Green könyveiben csodálatosnak tartom a filozófiai gondolatokat, amellyel megfűszerezi a fiatalok életét. Sokan elnagyoltnak gondolnák ezeket, de emlékezzünk csak vissza a nem olyan távoli múltra, amikor mi próbáltunk világmegváltót alkotni ennyi idősen. Én emlékszem, hogy minden értékesebb olvasmányom után a dolgok megismerésére és megfejtésére törekedtem. Mindent akartunk! És ez a normális. A tinédzserekben benne van a "mindent-ösztön". Mindent ismerni, tudni, látni, érezni. A regény szereplőire is jellemző ez az akarás.
Nagyon szép jelenetnek tartottam, amikor mindenki elmesélte a legboldogabb és legszomorúbb emlékét. Ezek megosztása alakíthat ki törhetetlen kapcsolatot az emberek között, mert egyszerre tudhatunk meg majdnem mindent az illetőről.
Nem meglepetés, gondolom, az sem, hogy ez a könyv is megríkatott, akárcsak a Csillagainkban a hiba. De el is gondolkodtatott. Miért nem születik több olyan könyv, ami fiataloknak szól és komoly gondolatokat boncolgat. Ahelyett, hogy a sok szemetet olvastatnánk, vagy éppen kaland-/szórakoztatóirodalmat (ami természetesen nem szemét) a fiatalokkal, ezeket a könyveket kéne a kezükbe adni, beszélgetni a bennük felmerülő kérdésekről, a félelmeikről, örömeikről, hiszen ebben az időszakban nem csak a legfogékonyabbak, de a legsérülékenyebbek is.

A végére érve, felsóhajtottam és elgondolkoztam. Hogy lehet, hogy John Green ennyire belelát a fiatalok lelkébe? Csodálatos...

Thomas Edison utolsó szavai: „Olyan gyönyörű odaát” Azt nem tudom, hol lehet, de hiszem, hogy ott van valahol, és remélem, hogy gyönyörű.

Futu.re avagy a vég kezdete

Semmihez sem kezdünk az öröklétünkkel. (...) Írtak egyetlen nagy regényt az elmúlt száz évben? Forgattak nagyszerű filmet? Tettek nagy felfedezést? Egyre csak a régi dolgok jutnak az eszembe. Semmit nem tudtunk kezdeni az öröklétünkkel. A halál nógatott bennünket, Jacob. A halál arra késztetett, hogy siessünk. Hogy használjuk az életet. Korábban mindenütt ott láttuk a halált. Minden rá emlékeztetett. Ez a rend: kezdet és vég.

Egy olyan jövőben járunk, ahol századokkal korábban felfedezték a halhatatlanság szérumát. Amerikában csak a leggazdagabbak juthatnak hozzá, Oroszországban csak a politikai elit, Európában viszont alanyi jogon jár a halhatatlanság mindenkinek. Az iszonyatosan túlnépesedett Európában az emberek gigantikus tornyokban élnek, és a halhatatlanságért cserébe le kell mondaniuk arról, hogy gyerekük legyen. A törvény ellen titokban vétkezőket a rendszer elit kommandója keresi – melynek a regény főhőse is a tagja.

Dmitry Glukhovsky: Futu.re 

Kedvenc szereplő(k): Jan, Annelie, Devendra

Hagytam egy fél napot, hogy leülepedjenek bennem az események. Tegnap este ugyanis nagy "zabát" tartottam, és pár óra alatt befaltam a maradék 300 oldalt. Fúúú... Nekem ez az első Glukhovsky könyvem és rendesen beledöngölt a földbe. Megrágott, visszaköpött, majd újra rágott. Mindezt azért, hogy rájöjjek, hogy amit kezdetben utópisztikus regénynek gondoltam, egy hatalmas fordulat után teljes valójában antiutópisztikus regénnyé változott. Ritka kincs ez a modern science fiction irodalomban. Belevinni az emberiség aktuális problémáit, harcait, vívódásait úgy, hogy a végén gondolkozni kezdj rajta, megéri-e egyáltalán megvárni a mocskos jövőt, amit a tudomány ígér... Nem kell megijedni, nem vagyok pesszimista vagy depresszív személyiség; gyanús, hogy mindez még a visszhang. Mik is ezek az aktuális dolgok? Túlnépesedés, népvándorlás, keleti konfliktusok, Amerika mindenbe bele akarok szólni politikája, Oroszország elzárkózása, és még sorolhatnám. 

A szívem szakadt meg, amikor Jan bejárta a számomra kedves, csodálatos helyeket, s helyükön már csak kompozit és beton tengereket talál. Barcelona, Toszkána, Strasbourg, Berlin. És így múlik el a világ dicsősége... 

Jan 29 éves, amikor megismerjük. Halhatatlan, árva és internátusban nőtt fel. Hogy jobban megismerjük, gyakran visszaemlékezik a gyerekkori, ifjú éveire, mielőtt bekerült a rajba. A Halhatatlanok a Nagy Sándor-i falanxok mintájára létrehozott "magánhadsereg". Ennél jobban nem tudom leírni. Ők azok, akik elvégzik a piszkos munkát. Felkutatják a törvénytelenül gyermeket nemzőket, s a szülők közül egyet beoltanak öregedés-gyorsítóval. Mindezt teljes anonimitásban végzik, fehér Apolló maszkok mögé bújva. Férfiak testvérisége ez, akik mindent megosztanak egymással, s felesküdtek a nőtlenségre. Addig minden normálisan is zajlik, míg Jan különleges megbízást nem kap egy magas rangú szenátortól. A küldetés során megismerkedik valakivel, kinek hatására megrendül a rendszerbe vetett hite, és olyan kérdéseket kezd el feltenni, amikre senki nem akar választ adni.  

A cselekmény során Jan bebizonyítja, hogy hiába a halhatatlanság, az ember akkor is esendő marad. Sokszor elbizonytalanodik, meghátrál, dühös. Mindezt azért, hogy a végén dönthessen saját sorsáról. 

Igazi csemegével találja magát szembe az olvasó. Glukhovsky meglátásai, érzései őszinték, emberiek, ahogy a karakterei is. Az általa alkotott világ pedig lenyűgöző és egyben borzalmas is. Ahogy a tornyokban utaztatott, liftekben száguldottunk és csak néhányszor bukkantunk ki a felszínen, saját klausztrofóbiám is előjött. El sem tudom képzelni, milyen lehet ott élni, szintetikus ételeket fogyasztani, kompoziton lépdelni, ülni és örökké fiatalnak maradni. Az emberek 80%-a ízesített szöcskéket fogyaszt, planktont és hínárt eszik. Ugyanezek boldogságtablettákon élnek, míg a maradék 20% antidepresszánsokon. Emberek .... dobpergés... íme a csodálatos jövő... Még az életkedvem is elment, emellett örülök, ha ilyesmire kerülne sor, én már nem fogom megélni. Azért remélem, hogy Glukhovsky jövőképe nem valósul meg sosem.

Addig is, még egy gondolat a regényből:

Az ember, aki fel tudja törni saját testét, ki tudja iktatni a halálos ítéletet, melyet a DNS-ébe írt a szakállas természettudós. Aki át tudja programozni magát. Átalakítani valakinek a gyorsan romló játékszeréből olyan lénnyé, amely nem romlandó, amely örökifjú, s végre független. Tökéletes. Az ember nem alkotás többé, hanem alkotó lett.

John Keats: Hyperion - másként

Új címet adtam a versemnek. Hyperioni énekek. A vers nem a bolygóról szólt, hanem a magukat titánoknak kikiáltó emberiség elmúlásáról. Annak a fajnak az agyatlan gőgjéről, amely nem átallotta merő gondatlanságból meggyilkolni a szülőbolygóját, s ezt a veszélyes arroganciáját aztán még ki is vitte a csillagok közé, hogy végül egy olyan isten haragja sújtson le rá, akit részben az emberiség nemzett.

Egy pap, egy katona, egy költő, egy tudós, egy nyomozó, egy templomos kapitány és egy diplomata. Hét ember, hét teljesen eltérő életút. S ami közös bennük: a Hyperion.A 29. században az emberiség uralma galaxisokra terjed ki, polgárai gyarmatbolygók százait népesítik be. A Hegemóniát azonban külső és belső veszélyek is fenyegetik: küszöbön áll a háború a barbár számkivetettekkel, miközben az emberi civilizáció életét segítő, kiismerhetetlen MI-k rejtélyes terveket kovácsolnak. A pattanásig feszült helyzetben hét zarándok indul útnak egy peremvidéki bolygó, a Hyperion felé. Úticéljuk a téridő törvényeinek fittyet hányó, legendás Időkripták, és a félistenként tisztelt, rettegett gyilkológép, a Shrike.

Dan Simmons: Hyperion

Kedvenc történet(ek): Rachel, Paul Duré, a Költő

Húha!

Röviden ennyit, bővebben pedig alább áradozok majd. Lássuk ->
Az első pár oldalon még negatív érzéseim voltak, mert hülyének éreztem magam, amiért nem értem a 29. századot. Aztán ez az érzés teljesen átalakult a megszállottság és öröm érzésébe. Hát mégsem vagyok reménytelen eset. Élvezem a sci-fi könyveket! Ehhez hozzátenném, hogy tavaly volt egy gyenge próbálkozásom, amikor elolvastam az Alapítvány első kötetét és nem tudtam folytatni... Szerintem rossz pillanatban kapott el vagy csak szimplán éretlen voltam hozzá. Édesapám el is szomorodott, mert ő nagy rajongó, és az ő ajánlására kezdtem neki. Azután megnéztem az Interstellart, és csodák-csodája, befogadott a világ és én is befogadtam őt. Eleinte nagyon szkeptikusan kezeltem a science fiction irodalmat, mert egyszerűen nem hittem neki/benne. Most rájöttem, hogy ezen művek élvezete és csodálata nem hit kérdése, hanem a döntésé. Márpedig én nagyon elszánt vagyok! Így vettem elő a már évek óta kinézett Hyperiont, hogy márpedig én akkor is erős leszek. Őszintén, nem kellett az erőt használnom, mert sodródtam benne és vele, eggyé váltam a szereplőkkel. Jártam a Lususon, a Maui Covenanton, a Tau Ceti Centerben és persze a Hyperionon is. Együtt úsztam a delfinekkel, repültem sárkányszőnyegen, ugráltam távnyelőről távnyelőre...
A történetről röviden annyit kell tudni, ami a fülszövegben is szerepel. A könyv hátulján még olvasható, hogy a szerkezete a Canterbury mesékhez hasonló, és valóban, ebből a szemszögből tényleg rokonok. Hét zarándok, hét története, különböző stílusban megírva. Mégis mindegyik kapcsolódik valamilyen módon a titokzatos Hyperion bolygóhoz, amivel érthetetlen módon senki sem foglalkozik. Annyi rejtély lengi körül, hogy már-már csoda számba megy, miért ennyire érdektelen vele a Háló. Persze, a történetek végére valamelyest sejthetjük a lényeget, de mégis kellően titokzatos marad, hogy rögtön rohanjunk a következő kötetért. Én legalábbis így tettem.
A legnagyobb respect Dan Simmons-nak, amiért ennyire kifinomultan meg tudta írni a különböző történeteket, hogy annak az embernek a jellemét tükrözze, aki meséli. Hiszen van egy költőnk, egy papunk, egy nyomozónk, egy katonánk, egy konzulunk, egy tudósunk és egy templomosunk. Természetesen különböző egyéniségjegyekkel. A második dicséret a világ felépítéséért. Ami eleinte zavaró volt, az teljes mértékben értelmet nyert a közepére. Külön regényciklust írhatott volna a Háló létrejöttéről, a különböző "szakkifejezésekről" és az egyes bolygókról.
A harmadik, de nem harmadrendű érdeme a szövegben, illetve a világban elrejtett utalások. Nem is pontos megfogalmazás ez... Inkább annyit mondok, hogy egy hatalmas tudású és széles érdeklődésű íróval van dolgunk, aki imád olyan neveket adni dolgoknak, amik utalnak valami általunk is ismert eseményre vagy híres emberre. Nem is beszélve a megalkotott vallások mibenlétére. Fúúúú...
Ahogy látható, picit elragadott magával az egész Hyperion világa. Már mellettem a folytatás, csak arra vár, hogy felcsapjam és felfaljam. Többet nem merek mondani semmiről, hiszen mindennek jelentősége van a sztori kikerekedése szempontjából. Még annyit, hogy a végén elmaradhatatlan a meglepődés és a várakozás érzése. Remélem, a folytatás is legalább ilyen élményt hoz, ha nem még jobbat. Sci-fi rajongóknak kötelező, irodalom kedvelőknek pedig erősen ajánlott!!

A Shrike a Fűtengernél

Végül egy idézet a Shrike-ról, aki mindennek a középpontjában áll. Átível időn és téren, s egy olyan könyörtelen istenség, akihez foghatót egy mitológia sem alkotott még!

A homály egy drogos legszörnyűbb rémálmának fejévé állt össze: részben acél, részben króm, részben csont arc, a fogak mint egy exkavátorral keresztezett robotfarkaséi, a szemek vérrel telt gyémántokon átégő rubinszínű lézerek, a homlokot egy harminc centiméteres, görbe tüske üti át a higanykoponyából szárba szökve, s a nyakat is hasonló tüskék övezik.

Keserkék avagy hogyan legyünk jó uralkodók

Így működik az emlékezet (…) Az elfelejtett dolgok az engedélyünk nélkül tűnnek el, majd anélkül bukkannak fel újra. – Néha pedig hiányosan és torzan kerülnek elő.

Egy olyan világban, ahol az emberek kis része valamilyen ‒ garabonciának nevezett ‒ rendkívüli képességgel születik, Lekk királynak az volt a garabonciája, hogy mindenki elhitte a hazugságait. Amikor a tízéves Keserkék királynő lett, azt hitte, hogy apja megölésével véget ért annak erőszakos, eszelős uralma. Tévedett.

Kristin Cashore: Bitterblue - Keserkék

Kedvenc szereplő(k): Háva, Giddon, Pongor

Biztosan emlékeztek még, mennyire új és frissítő volt a Garabonc, mely végre megszakította az akkoriban folyamatosan özönlő paranormális irodalomdömpinget. Ha nem is, én jól emlékszem. Felüdülés volt olvasni. Egy olyan világba kalauzolt el, amiben bármi megtörténhet. A Keserkék befejezése után szomorúan vettem tudomásul, hogy véget ért a ciklus, mivel Hét királyság trilógiáról van szó. A Zsarát múltba tekintés volt, és a Keserkék pedig a jövőbe tekintés. És valóban, a királynő politikája is erre törekszik Lekk uralma után.
A cselekmény nem rögtön a Garabonc befejezésénél folytatódik, hanem 5 évet ugrunk előre, amikor a királynő 18 éves, elege lesz a papírmunkából és a folyamatos bezártságtól. Négy tanácsadója nem engedi kilépni az országába, s egy éjszaka hopp kipattan ifjú főhősünk agyából, hogy Mátyás királykodik egyet - álruhát ölt és kioson a palotából. Nem árulok el sok újdonságot azzal, hogy a tanácsadói által lefestett idealizált kép hamis. Pusztulás, nyomorúság és bűn uralkodik a városban (ha még csak ott). Első útja során megismerkedik Tibóval és Zafával, akik fontos szerepet fognak betölteni a kalandozásokban.
Nagyon örültem, hogy Cashore továbbra is fontos szerepet szánt Pongornak, akit nagyon megkedveltem az első kötetben. Katsa és a többiek is megjelentek, a szívemhez legközelebb mégis Giddon került. Érett gondolkodása és hűsége sokat javít Keserkéken, akinek minél több jó tanácsra van szüksége a zavaros időszakban.
Az egyik fő szál, ahogy a királynő próbál utat találni a politika és a cselszövések hálójában, s a másik a múlt visszafejtése. Bármennyire is fájdalmas, Keserkék keresi a válaszokat apja viselkedésére, illetve az elméjében tátongó ködfoltokra. Sajnos, ehhez nem sok segítséget kap, így kénytelen saját kezébe venni a dolgokat. És ez a rész a tökéletes krimi szál. Nem is feltétlen krimi, inkább rejtély. Van itt kódfejtés, titkosírás, rejtekhelyek, eltusolt gyilkosságok, erőszak, őrület, minden, ami szem-szájnak ingere (na jó, ez így morbid...). A szerelmi szál is pont elégséges. Nem prűd, érett, érthető.
Ki merem mondani, hogy a Keserkék Cashore legkiforrottabb munkája. Kellő mennyiség van benne mindenből. Igaz, nem annyira akció dús, mint az előzőek, itt több mindent megérthetünk a "világról". Bár Keserkék néha idegesítően sokat kombinál, de nőként én nem tudom, hogy állnám meg a helyem királynőként, valószínűleg én is sokat nyavalyognék. :))

A Hét királyság :)

Összegezve: mindenképpen az előző kettő olvasása után érdemes nekikezdeni, s érdemes rá időt szánni. Én nagyon gyorsan felfaltam, de ha lassabban haladok, biztosan több mindent sikerült volna alaposabban átgondolnom és kiagyalnom.

Dublin Street avagy egy újabb Szürke?

Azt hittem, a szikra, amit egy vonzó idegen érintése vált ki az emberből, csak mítosz, amit a romantikus regényírók és a hollywoodi filmrendezők találtak ki. De nem.

Négy éve az amerikai Jocelyn Butler, hátat fordítva tragikus múltjának, Edinburh-ban kezdett új életet. Joss nem adja át magát a gyásznak, nem néz szembe a démonaival, és senkihez sem akar igazán közel kerülni, de miután beköltözik Dublin Street-i fantasztikus albérletébe, lakótársnőjének jóképű bátyja fenekestül felforgatja féltve őrzött magánéletét.

Samantha Young: Dublin Street

Hát, hm, hol is kezdjem... Amikor nagy nehezen nekiveselkedtem a Szürkének, mert azért mégis el kéne olvasni, ha ennyire "felkapott" lett, nem vártam sok mindent és nem is kaptam. Sablonos történet, amit "feldobott" a szado-mazo cucc, amihez egyáltalán nem kívánok hozzászólni. Átlagos lány, tipikus gazdag hapsi, aki már nem tud mit kezdeni magával.
Na most, a Dublin Street próbál komoly témát boncolgatni, ami nem lenne probléma, viszont "megmérgezi" a fűszeres részekkel. És igen, ide jutottam. Öregszem. Emlékszem, amikor még újdonságnak hatottak az erotikus jelenetek egy-egy urban fantasy-ban. Ma viszont enélkül nem is lehet "jó" könyvet írni... Amit nagyon sajnálok, mert sok esetben értékes könyvről van szó, de ezért nem tudom komolyan venni. Engem jobban érdekelt volna Joss lelki sérüléseinek orvoslása, a pszichológus véleményei, tanácsai, az ahogyan megvalósítja őket. Emellett ment megint a hiszti, a se veled se nélküled, a dráma.
Alapvetően jól megírt könyvvel állunk szembe, azonban a fentebbi okok miatt meggondolandó. Kicsit feldobta az egészet Edinburgh leírása, a kocsmában zajló jelenetek, a csipkelődések. Tetszett Jossnak a pénzhez való hozzáállása is, mert jómagam (bár nem rendelkezem ekkora vagyonnal) is hasonlóan képzelném el.
Braden furcsa volt nekem. Fenntartással kezeltem az egész regényen át, mert a filozófiája idegen tőlem. A másik gondom, hogy mivel Joss sérült, csináljunk a pasiból is lelki sérültet, mert két sérült biztos fantasztikus kapcsolatot tud majd létrehozni. Hát ez egy nagy baromság - szerintem. Egy kapcsolat alapköve a bizalom és ha két bizalmában sérült egyén összekerül, akkor a jó kapcsolatért nagyon sokat kell dolgoznia mindkét félnek. Ez Joss részéről meg is volt. Sokat gondolkozott, vacilált, tervezett, viszont Bradennél ez nem érződött ennyire. Érdekesebb történet kerekedhetett volna, ha mindketten keresztül mennek a lelki fejlődésen, és a megoldást együtt találják meg.
Ellie pedig egy tünemény. Jobban együtt éreztem vele, bár az ő történetében is történtek érdekes, eltúlzott fordulatok... Adam hülye és pont.

A szóban forgó utca :)

Hát tömören ez a véleményem, ami így visszaolvasva nem tűnik túl fényesnek, de ezt leszámítva - ha valaki ilyen stílusú könyvre vágyik - a maga tematikájában egy jó könyv (a Szürkénél mindenképpen). Szóval, aki ezeket szereti vagy kikapcsolódna, nyugodtan vegye kezébe. Gyorsan olvasható, szórakoztató.

Angelfall - A bukás

De dacára minden ésszerű oknak, a végeredmény mégis csak egy bámulatra méltó koreográfia mennyei testű táncosok légi balettje. Ha Michelangelo láthatta volna ezt, nappali fényben, amint a nap sugarai lefelé áradnak az üvegkupolából, térdre hullik, és csak fest, amíg bele nem vakul.

Hat hete már, hogy az apokalipszis angyalai alászálltak, és elpusztították a modern világot. Nappal az utcai bandáké a hatalom, de az éjszakákat a rettegés és a babona uralja. Mikor az angyalsereg harcosai tovaszállva magukkal ragadnak egy gyámoltalan kislányt, annak tizenhét éves nővére, Penryn bármit megtenne, hogy visszaszerezze a húgát. Bármit. Ha kell, akár arra is hajlandó, hogy alkut kössön egy ellenséges angyallal.

Susan Ee: Angelfall - Angyalok bukása

Újabb YA-kötet következik. Egy nagyon kedves barátnőm ajánlására kezdtem bele az olvasásba, s eleinte azt hittem csalódni fogok. Körülbelül az utolsó 50 oldalig sablonosan hozta a mai poszt-apakaliptikus regények hangulatát (elhagyatott vidék, üresen álló autók, kannibál emberek, csoportosuló katonák, ételhiány, stb.). A többi angyal témájú könyvekhez képest (pl.: Nalini Singh) nagyon gyerekszájú és döcögős volt. Most feltehetitek a kérdést, hogy akkor tulajdonképpen miért tetszett... Hát igen, azért az utolsó eseménydús 50 oldalért. Ötletes volt, fordulatos és új. De mivel is állunk szembe.
Van Penryn, aki eleinte egy csetlő-botló Katnissnek tűnik, főként a húgához fűződő viszonya miatt, akit elrabolnak a galád angyalok. De hogy minek kellene nekik egy tolószékes kislány? Hááát, érdekes... Mindegy. Aztán ott van a lányok anyja, aki aztán tényleg fura és morbid, mivel hogy tiszta elmebeteg, de a szó legdurvább értelmében. Ha kell embereket öl, perverz módon élvezi a hullák meggyalázását és fél az őt üldöző "démonoktól". Kellően fura figura, főleg, hogy általában csak fel-feltűnik a kötet során egy-egy meghatározóbb jelenetnél. Valóban, ilyen még nem volt, viszont több leírást fordíthattak volna rá, mert talán az ő előéletére lettem volna a legkíváncsibb, Rafién kívül.
És itt van Rafi: az arkangyal, akinek levágták a szárnyait (hogy nem halt bele?!) és kiskutyaként köteles követni a csajt, mivel nála vannak a szárnyak, amiket "talán" vissza tudnak majd varrni (bizarr, a beforrott sebre a több hetes szárnyat? Na mindegy... talán kishitű vagyok). És elindul a kis, kétfős csapat San Franciscóba, az angyalok fészkébe, hogy kiderítsék, mi lett a kishúggal.
De itt be is fejeztem a gúnyos kritikát. Mert azért be kell vallani, újat alkotni a mai YA-dömpingben nagyon nehéz, de Miss Eenek sikerült. A végére hagyott néhány megválaszolatlan kérdést, amivel fent tartja az érdeklődést a következő kötetekre is. Pl.: most akkor miért is rohanták le az angyalok a Földet? Fontos kérdés, személy szerint ez érdekel a legjobban. Mert ha ezt jól ki tudja majd fejteni, le a kalappal, megkapja a későbbiekben az 5 csillagot, azonban most még csak 4,5 jár. A fentebb említett okok miatt.
Összességében: a leírások jók, a szereplők még kicsit kidolgozatlanok, de valószínűleg azért érzem így, mert még keveset tudunk róluk és a csattanó az odarúgott (hogy csúnya szót ne használjak)! Aki szereti a YA könyveket, nem fog csalódni. Aki kicsit többre vágyik, lehet, hiányolni fog ezt-azt, mint én. De aki szereti az angyalos témájú könyveket, hajrá, ez is felkerülhet a polcra. ;)
Remélem, visszatérek a folytatással is a közeljövőben, bár a fordítások mostanában kicsit stagnálnak az egyre több új könyv miatt. Szerintem előbb kéne a már kész sorozatokat lefordítani, és csak utána belekezdeni az újakba. De mindenkinek más a politikája. Uff!

 A szemközti ház falára egy graffitiművész spray-vel haragvó angyalt festett, hatalmas szárnyakkal és karddal. A falon végigfutó cikcakkos repedés kettészeli az angyal arcát is, tébolyult kinézetet kölcsönözve neki. A kép alá egy önjelölt költő odafirkálta, hogy: ”Ki őriz meg az őrizőktől?”

A régi Anita Blake visszatért

Olaf mosolyogva hajolt fölé, hogy hallja, amit a lány mond. És kacarászott. Bármit mondott is a lány, Olaf nevetett. Még soha nem láttam nevetni. Elég idegesítő, bizarr élmény volt, mintha az ember kutyája egyszer csak odatelepedne a kanapéra, és atomfizikáról kezdene beszélgetni.

Sorozatgyilkos szedi áldozatait az Államok északnyugati vidékén, módszere kegyetlen és bestiális. A helyi rendőrség arra gyanakszik, hogy „szörnyetegek” is részt vettek a gyilkosságokban, ezért Anita Blake és Ted Forrester rendőrbírók segítségét kéri, hiszen náluk jobban senki nem ismeri igazán a szörnyetegek természetét. Akik közül néhány igenis valóságos.

Laurell K. Hamilton: Tigrisvadászat

Kedvenc szereplő(k): Ethan, Edward, Olaf

Nagyon kétkedve vettem kezembe a 20. Anita Blake kötetet, mivel valahol olvastam egy spoilernek vélt részletet, amely nem igazán nyerte el tetszésemet... Lényeg, ami a lényeg, a 14. kötet után nagyon szkeptikus vagyok a sorozattal, mert az írónő egy igencsak nagy "nem nevezzük nevén, mit" csinált kedvelt rendőrbírónkból. 

De most ez az Anita polcra került és végre ismét találkozhattunk a régi, Obszidián pillangóban elveszett lyánnyal. A csapat összeválogatása hasonló: Edward, Anita, Bernardo és Olaf. Meg sok-sok mellékszereplő, testőr és a Harlekin. Visszatért a nyomozás is, helyszínelés, keresgélés. Bár azért az érzelmi hisztik még megvannak, valahogy sikerült csökkenteni őket ebben a kötetben. Részemről sok kritika ezt a kötetet nem éri, azonban azt ki kell mondanom, hogy mélységes bánattal tölt el, hogy nem találkozhattam Jean Claude-dal. Azonban most nem károgni kell, hanem örülni, hogy egyáltalán javulást mutat a tendencia. :))

Tehát, egy nyomozás közepébe csöppenünk. Valaki vértigriseket gyilkolászik állam szerte, és a következő helyszínen, a 4. áldozatnál kerülünk mi is képbe. Eleinte csak Anita és Edward nyomoz, a szokásos "laza" módon, de később segítség gyanánt becsatlakozik Bernardo és Olaf is. Persze találkozunk a helyi vörös vértigris klán tagjaival, illetve egy új kis kedvenccel, Ethannel. Edward és Ted (igazából egy, de mégis két személyiség) hozza a formáját. Biztos vagyok benne, hogy nem tudnám állni jeges tekintetét, már csak azért sem, mivel a kék szemek a gyengéim. Eddig csak kevés információt kaptunk róla, azonban most bepillanthatunk a lelke egy kis szegletébe, és kiderül, hogy bár tökös legény, azért vannak gyengéi. Többek között Anita is (és bár Hamilton nagyon hangsúlyozza, hogy ez inkább baráti, testvéri ragaszkodás és törődés, voltak momentumok a kötetben, amikor nekem gyanússá kezdett válni, hogy tervei vannak Edwarddal... és ismerjük, milyen irányba sodorják ezek a tervek kedvenc karaktereinket...). 

Az egyik legösszetettebb karakternek pedig Olafot mondanám. Egy szociopata, őrült sorozatgyilkos, aki harci képességei miatt mégis fontos a kormánynak annyira, hogy rendőrbírót csináljon belőle. Persze nem csodálkozik senki, hogy ő is odáig és vissza van Anitától, azonban az ő érzelmei cseppet "más irányt" vennének, ha lehetne. Remélem, Hamilton szentel majd neki egy külön kötetet, mert személy szerint engem érdekelne a múltja, illetve őrültségének határai. 

Gondolom már mindenki tűkön ülve várja, hogy ebben a kötetben hogyan is állunk a sok-sok pajzánkodással, azonban nyugalom, mindenkit megnyugtatók, hogy hatalmas változáson esett át ez a fajta "cselekményszál", ugyanis pontosan egy, igen, jól hallották EGY jelenetre szorítkozik, és gyanús, csakis azért írta bele, hogy az olyan érdeklődésű rajongókat is "kielégítse" (nem félreérteni!!). 

Akkor értékeljünk! A borító ismételten gyönyörű, a karakterek jó irányba fejlődnek, a sztori kellemes csalódást hozott, Edwardot még mindig szeressük, és visszaszorultak a paranormális vészhelyzetek. Csak Jean Claude hiányzott, de azt hiszem, ez még túlélhető. Aki szerette/szereti az Anita köteteket, olvassa bátran, mert megcsaphatja a régmúlt idők szellője, amikor még Blake Blake volt. 

Negatívum: Hamilton még mindig nem tudja befejezést írni... Nem értem, hogy lehet három oldalban összecsapni a cselekmény lezárását... xy-nal ez történt, ő elment, ez átváltozott, z pedig meghalt... nem túl irodalmi, de ezt már megszokhattuk. Végül is paranormális fantasy-t ültünk le olvasni, nem Tolsztojt :)

Szép napot, az erő legyen veletek is!! ^^

Pisztollyal a kézben nyitottam neki ajtót. A törölközőnek persze pont akkor kellett elindulni, amikor kitárult az ajtó. Last minute kaptam el. – Na, rendes nő így nyit ajtót – vigyorgott Bernando.